Toszkán borbáró Beleolvasó – Vincenzo

 

VINCENZO

A szenvedés komfortja

„Én magam vagyok a fekete macska, (…) meg a törött tükör.”

(Christina Lauren)

 

Már a jól megszokott útvonalon, akadálymentesen gurultam a kerekesszékemmel a kertbe. Kiértem a teraszra, ahol éles fény fogadott, amihez a sötét szoba után nem volt hozzászokva a szemem. Egy újabb kurva napfelkelte. Már jó ideje képtelen voltam örülni a napnak, amely újabb eséllyel kecsegtetett. Mély magányra vágyom, arra, hogy körülöttem elcsöndesedjen a világ, és meghallják végre az elfojtott segélykiáltásom.

A villa ajtajában körbepillantottam, de nem láttam senkit. Egy végeláthatatlan pillanatig csak bámultam magam elé. Egykor, nem is olyan régen, imádtam korán kelni, hogy le ne maradjak a horizonton felbukkanó vörösen izzó tűzpiros napkorongról, amelynek puszta látványánál nagyobb csodát el sem tudtam képzelni. Most viszont pokolba kívánom a ragyogását, mert emlékeztet arra, ki is voltam.

Erőt vettem magamon, és a már megterített asztalhoz húztam a székem, hogy elfogyasszam a jól megérdemelt első feketémet. Elgondolkodva nyúltam a kannáért, hogy kitöltsem a csészémbe a kávét, amikor hunyorogva rám vetült egy erős fénycsóva, ami éppen akkor pásztázott végig a teraszon. Alig láttam valamit, mert a retinámat égetve teljesen elvakított a nap, így végül kapkodó mozdulatokkal kalimpáltam a kávéscsészém után, ami felborult, a forró lé pedig az ölembe ömlött.

– A rohadt életbe! Aida! – ordítottam el magam, mert veszettül égetett a fekete folt a nadrágomon. Sebesen a szalvétáért nyúltam, ám egy újabb ügyetlen mozdulattal levertem a narancslevet az asztalról, ami hatalmas csattanással a kövezeten landolt. Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem. A jó büdös… Hol a pokolban van ilyenkor a bébiszitterem? Nem azért fizetem, hogy már megint a sofőrrel hetyegjen.

– Aida! – üvöltöttem teli torokból. A nő kisvártatva kirohant ki a házból, és amikor meglátott, a szája elé kapta a kezét.

– Istenem, signor! Jól van? – rohant oda hozzám aggodalmas arckifejezéssel.

– Az isten verje meg! Hol a pokolban járkáltál már megint? – töltöttem ki rajta a mérgem.

– Elnézést, signor! – pillantott körbe, tanácstalannak látszott, hol is kezdje a romok eltakarítását.

– Fogadni mernék, hogy megint Flavio kötötte le a figyelmed – förmedtem rá. – Kicsit unom már, hogy egymás körül keringtek, mint két hormonzavaros kamasz. Ha a dolgoddal foglalkozol, amiért fizetlek, ez nem történik meg – keltem ki magamból.

Mondhatnám, hogy aznap reggel bal lábbal keltem, és minden haragom rá zúdítottam, de az igazság az, hogy amióta kijöttem a kómából, minden napom rémálomnak tűnik. Nem tudtam magamból kipréselni egy csepp kedvességet sem.

– Nem, signor, téved. A szakácsnővel beszéltem át a heti menüt – védekezett.

– A heti menüt? Még a reggelimet se fogyasztottam el, és magának hála, már nem is fogom. Kibaszottul elment az étvágyam – csaptam erőteljesen az asztal lapjára. Aida összerezzent, majd elsírta magát. – Jaj, csak ezt ne! – dörzsöltem meg az orrnyergemet. – Ha azt hiszi, ezzel hatni tud rám, téved.

Aida rám emelte a tekintetét, és a megszokott csillogó szempár helyett ördögien sötét pillantás fogadott.

– Tudja, mit?! Ami sok, az sok. Elegem van ebből! Felmondok – emelte fel ő is a hangját. Felszaladt a szemöldököm a meglepetéstől.

– Nem kell úgy mellre szívnia – pislogtam szaporán. Az elmúlt időszakban igen gyakran kerültem hasonló helyzetbe. – Takarítson össze, és kész! Felejtsük el! – legyintettem nagylelkűen.

– Takarítson fel maga! Kiállhatatlan alak. Azért, mert magának nem úgy sikerült az élete, ahogy elképzelte, még nem kellene az egészséges embereket megtipornia, megaláznia.

– Most mit akar elérni? Fizetésemelést? – húztam el a szám.

– Nincs az a pénz, ami megérné, hogy nap mint nap feltörölje velem a padlót – fordított hátat, és zokogva beszaladt a házba.

Kicsit túljátssza a szerepét.

– Azért ezt még összetakaríthatná, mielőtt elmegy – kiáltottam utána, de Aida már nem jött vissza.

Nagy levegőt vettem, és lassan fújtam ki. Össze kellett szednem magam, hogy ne verjek szét mérgemben mindent magam körül.

Aidának szó mi szó, igaza van. Tényleg kiállhatatlan alak vagyok.

– Gratulálok, Vincenzo, megdöntötted a havi rekordot. Ebben a hónapban, ha jól számolom, ő a harmadik, aki rád vágja az ajtót – ismertem fel magam mögött az élő lelkiismeretem és legjobb barátom hangját.

– Istenem, Daniele, már csak pont te hiányoztál! – szorult ökölbe a kezem.

– Éreztem, azért is vagyok itt – lépett mellém.

A hatalmas felfordulást pásztázta, ami körülvett, majd rám szegezte szánakozó pillantását.

– Ne nézz így rám, tudod, hogy utálom! – szűrtem a fogam között.

– Tudom, ahogy te is, hogy nem fogom a kedvedért megjátszani magam – felelte keményen, majd elkezdte letakarítani az asztalt. A pulzusom meglódult, a fülem égett a szégyentől.

– Fejezd ezt be! Nem vagy a bejárónőm! – parancsoltam rá. Daniele keze megállt a levegőben, felém pördült.

– Na idefigyelj! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően. – Velem ilyen hangnemben te nem beszélhetsz. Sőt, senkivel sem beszélhetsz így. Mégis mi a fene van veled, Vincenzo?

Hátraejtettem a fejem, és próbáltam megnyugodni, de meglehetősen nehezen ment.

– Unom már, hogy mindenki csak azt szajkózza: küzdeni kell. Belefáradtam. Egy évvel ezelőtt az orvosok azt mondták, kemény fizikoterápiával újra járhatok, és hát látod – csaptam az öklömmel a kerekesszékem karfájára –, sosem szabadulok meg ettől az átkozott rokkantkocsitól.

Daniele mellém húzott egy széket, és leült.

– Az az igazság, barátom, te elhiteted magaddal, hogy mindent megtettél, de ez nem igaz. Beszéltem az orvosoddal. A fizikoterápia nem azt jelenti, hogy a székedben ülsz naphosszat. Te már a startvonalnál feladtad, mielőtt még elkezdődött volna a kemény munka.

– Beperelem azt a gazembert! Hol van itt az orvosi titoktartás? Te meg miért ártod bele magad a dolgaimba? – horkantam fel.

– Akkor meg miért panaszkodsz, ha nem tetszik a válasz? Nézd, Vincenzo, olyan vagy, mintha a testvérem lennél. Velem lehetsz akármilyen pokróc, visszatérek, mint a bumeráng.

Habár viccesnek is hangozhatott volna, amit mondott, rám inkább fenyegetően hatott. Szemmel vagyok tartva. Le vagyok nyomozva.

– Agresszíven az arcomba csapódsz minden alkalommal – préseltem össze a szám.

– Vincenzo! Idáig elnéztem neked, hogy szenvedsz, mert amikor éppen kibuktam volna rád, Katie figyelmeztetett, milyen nehéz időszakon mész át, de ennek vége.

– A feleséged bölcsebb nálad – csalt mosolyt az arcomra.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy helyes döntés volt pátyolgatni téged ebben a lelki öngyilkosságban. Az az igazság, kedves barátom, hogy te imádod sajnálni magad. Belenyaltál a mámoros ízű szenvedés fagylaltjába, ami olyan hatással van rád, mint a kábítószer. Direkt úgy alakítod a helyzetet, hogy abból csak te jöhess ki vesztesen.

– Ez a legnagyobb faszság, amit valaha hallottam – kértem ki magamnak. – Ki a fene az, aki szándékosan ilyet tenne magával?

– Te, Vincenzo – paskolta meg a vállam. – „Én már sohasem lehetek boldog.” „Elvesztettem a szerencsém.” „Senki számára nem vagyok fontos.” „Engem mindenki csak sajnál.” „Nem kellek senkinek.” „Nekem semmi sem sikerül.” Soroljam még?

– Ha ennyire szar ezt hallgatni, akkor mi a fasznak jössz ide? – dörrentem rá dühösen.

– Mert én nem senki vagyok. Nekem igenis fontos vagy. Még ha jelen helyzetben nem is könnyű téged szeretni, én itt ülök melletted, mert a legjobb barátom vagy – fúrta a tekintetét az enyémbe.

– Ugyan, látom én, milyen remekül elvagytok Matteóval. Már rég találtál magadnak egy sokkal jobb barátot – szaladt ki a számon.

– Féltékeny is vagy. Remek. Még egy ok, hogy ne halld meg a megoldásokat – szúrt oda cinikusan.

– Csak nézd meg, mi maradt nekem a régi életemből! Mindenki elfelejtett, felém sem néznek. Rajtad kívül persze – tettem hozzá gyorsan.

– És ugyan miért is tennék? Hogy hallgassák a gorombaságokat, amiket a fejükhöz vágsz? – kontrázott Daniele. – A baleseted után az első pár hónapban még láttam a küzdeni akarásod, de amióta a nővérem végleg Matteo mellett döntött, te feladtad.

– Ez… Ez nem igaz. Ennek semmi köze Biancához – tiltakoztam hevesen.

– Valóban? – kérdezte enyhe iróniával a hangjában.

– Az egész életem egy vicc. Egy olyan apa mellett nőttem fel, aki azon az úton terelt, amit már rég kitaposott. Egy óriási borászbirodalom elsőszülött örököse voltam, ő meg elvárta, hogy ennek megfelelően viselkedjek. Még a gondolatát sem tűrte, hogy az önmegvalósítással kacérkodjak. Megfojtott engem az elvárásaival. És mire végre meghalt, a sors ehhez a kurva kerekesszékhez láncolt.

– Az ember csak egy bizonyos ideig hivatkozhat az őseire. Egy idő után viszont a kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, kedves barátom.

Tudtam, hogy nem a levegőbe beszél. Ő megcsinálta. Neki sikerült.[1] Ám ettől csak még indulatosabb lettem.

– Az apám tiszta szívből gyűlölt téged, mert megrögzötten hitt abban, hogy rossz hatással vagy rám.

– Nem volt alaptalan a félelme – kuncogott.

– Sokszor töprengtem azon, mi lett volna, ha te születsz neki helyettem. Fiaként imádott volna téged – méláztam el. – Neked a véredben is must folyik. Én meg csak azért vagyok borász, mert nem értek máshoz, sőt esélyt sem kaptam arra, hogy bármi másba belekóstoljak. És ha ez nem lenne elég, apám elmarta tőlem Biancát is. Már a menyasszonyom volt, de ő minden követ megmozgatott, hogy csak az ő szerelmének, a borászatnak szenteljem minden figyelmem. Nem születhetett meg a fiam, aki talán változást hozott volna az életembe.

– Blablabla – vágott unott arcot a barátom. Sértetten bámultam rá. – A panaszkodás és a fájdalom a szenvedők eledele, Vincenzo.

– Ezt annyiszor mondtad már, hogy jól is laktam vele. Köszi az együttérzést – feleltem durcásan.

– Ne várd tőlem, hogy tovább asszisztáljak az édes szenvedésedhez! Annyi lehetőséged van. Azelőtt óriási nőcsábász hírében álltál. Hol vannak most a csajok? – kérdezte váratlanul.

– Talán elkerülte a figyelmed ez – rángattam meg indulatosan a székem karfáját. – Ez nem afféle afrodiziákum, amire tapadnak a nők.

– Lótúrót nem! Akinek ennyi pénze van, mint neked, alig győzi levakarni őket. Sokkal inkább ijeszti el a nőket a kinézeted, haver – fintorgott. – Olyan vagy, mint egy ősember. Mondd csak, mikor voltál utoljára fodrásznál? És ami azt illeti, meg is borotválkozhatnál. Nem áll jól a szakáll.

– Menj te a picsába! – háborodtam fel.

– Tudod, mit, nem veszem el az örömöd! Szenvedj csak! – paskolta meg a vállam, és felemelkedett a székéről.

Szerettem volna valami epéset hozzáfűzni, de sajnos igaza volt.

– Szólok Eldának, hogy takarítsa fel ezt – indult a házba, megkeresni a szobalányt. Már éppen belépett volna az ajtón, amikor megtorpant. – Talán tudok valakit Aida helyére – pillantott vissza, felém. – Habár miattad ez egy meglehetősen rizikós ötlet – mélázott el. – Két legyet üthetnénk egy csapásra.

– Te meg mi a francról beszélsz? – igyekeztem logikát találni a zavaros szavak mögött.

– Van egy lány. Amira – vágott bele bátortalanul. – Munkára lenne szüksége.

– Akkor miért filózol ezen ennyit? Mint látod, nálam éppen üresedés van – vontam meg a vállam.

– Miattad – horkant fel mérgesen. – Egy seggfej vagy, és ennek a lánynak már kijutott az olyan arrogáns gazdag ficsúrokból, mint te. Ő egy nagyon kedves ismerős, nem szeretnék neki rosszat.

– Mert én olyan rossz volnék? – húztam ki magam dacosan.

– Erről inkább Aidát és az elődeit kérdezd! Á, hagyjuk! Felejtsd el! Megkérem Katie-t, keressen melléd valakit – legyintett.

Azonnal felszaladt az agyvizem. Felé pördültem a kerekesszékkel. Szóval ennyire kiállhatatlannak tart. Azt hiszi, nem vagyok képes moderálni magam? Majd megmutatom én, hogy ki az a Vincenzo Visconti.

– Szólj a lánynak! – acéloztam meg magam. Daniele átdöfött szúrós pillantásával.

– Ostoba ötlet volt – ingatta a fejét. – Te képtelen vagy megváltozni.

Újabb tusé. Csakhogy a kardforgatásban én volnék a profi. Engem nem olyan könnyű legyőzni.

– Márpedig én őt akarom – szegtem fel az állam. Daniele hosszan gondolkodott, majd megszólalt.

– Jó, legyen! De ha megbántod, kitekerem a nyakad. Megértetted? – hajolt az arcomba fenyegetően, a szemem szikrákat hányt, amiből tudtam, nem viccel. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, vajon ki lehet ez a titokzatos nő, aki miatt a barátom így aggódik.

– Ha nem hiszel nekem, kössünk fogadást! Ha nem tudok viselkedni, és elüldözöm, egy teljes évre állom a bérét – húztam ki magam büszkén.

Daniele ajkán halvány, huncut vigyor villant. Kiegyenesedett, és a kezét nyújtotta.

– Áll az alku! – bólintott rá.

Belecsaptam a tenyerébe, és megráztam a kezét.

Búcsúzott, elnéztem, ahogy elsétált az autójáig, majd beszáll. Még mielőtt indított volna, ravasz mosoly suhant át az arcán, amitől ismerős bizsergető érzés futott át a tarkómon. Megdörzsöltem, majd belém hasított egy kellemetlen gondolat: Engem csúnyán rászedtek. 

[1] Daniele és Katie történetéről a szerző Hatalom, mámor, Toszkána sorozatában olvashatsz.