AMIRA

Üldöz a valóság

„Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.”

(Honoré de Balzac)

 

Hmmm… pisztáciás fagyi, nyaltam bele a jegesen krémes különlegességbe. Lassan majszoltam a kedvenc gyümölcsömből készült édességet, miközben azon merengtem, mennyire odavagyok ezért a finomságért. Szicília után, ahol igen népszerűnek bizonyult ez a csonthéjas kultúrgyümölcs, Toszkánában kötöttem ki, az általam szintén imádott Chianti hazájában. A szőlő a pisztáciához hasonlóan fürtökben terem. Csak amíg az egyik büszkén vállalja önmagát, a másik kemény, sima héjba bújtatja sárgás-zöldes, ehető magját. Elrejtőzik a világ elől, akárcsak én.

Szinte láttam magam előtt a szicíliai pisztáciaültetvényeket. Habár nem ott, az Etna közelében volt a szülőhazám, Bronte település mellett nőttem fel, ahol azt a zöld pisztáciát termesztik, amelynek a vulkanikus jellege miatt nincs párja a világon.

A templomfalakkal körülvéve, a lépcsőn ülve hallgattam a közeli étteremben játszó fiatal olasz zenészeket, miközben sötétbarna bőrömet süttettem a napon.

Türelmetlenül az órámra pillantottam. Túl korán érkeztem. Matteo Manchini nyomozóra vártam, aki hónapok óta igyekezett megóvni engem a szicíliai maffia haragjától. Hat hosszú hónap után most először merészkedtem ki a szabad levegőre az emberek közé. És ha már megadatott ez a leheletnyi szabadság, kiélveztem, és magamba szívtam a kora nyári napsugarak simogató melegségét. Habár hivatalosan nem börtönöztek be, az életben maradásom érdekében a napjaim nagy részét szürke falak között töltöttem.

Aki a maffiával kezd, az halott. Bárhová bújjon is, egyszer megtalálják. Vajon lehet még normális életem ennek árnyékában, vagy az állandó menekülésemmel csak elodázom az elkerülhetetlent?

A közeli étterem kockás abroszos asztalainál ülő család ragadta meg a figyelmem. Olyan élvezettel fogyasztották kései ebédjüket, hogy magam is megéheztem, pedig nemrég ettem. Egy biztos: az olaszoknál minden az evés körül forog. Még a konditeremben vasat emelgető gyúrós csávók sem beszélgettek fekvenyomás közben másról, csak hogy ki, mit és hogyan készít el ebédre, vagy hogyan fűszerezi a paradicsomszószt. Hamar megtanultam, hogy az olaszok éppúgy ragaszkodnak az evés körüli rituáléikhoz, mint a boraikhoz, a sajtjaikhoz, középkori ünnepeikhez, helyi énekeikhez vagy a pápához.

– Buon pomeriggio![1] – köszönt rám egy ismerős hang, és ezzel egy időben fölém magasodott egy sötét árnyék.

– Buona giornata![2] – üdvözöltem széles mosollyal az arcomon Matteót, és azonnal felpattantam a lépcsőről.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött kedvesen.

– Az őszinte válaszomra vagy kíváncsi, vagy a hivatalosat szeretnéd hallani? – sóhajtottam fel.

– Sejtem, hogy nehéz, de ha minden jól megy, már nem tart sokáig.

A szeméből együttérzést olvastam ki.

– Nem tudom, nálad milyen mértékegység a „nem sok”, de pontosan ezt mondtad hat hónappal ezelőtt is – tettem neki szemrehányást, habár jól tudtam, mindent elkövet, hogy megvédjen.

– Az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek. Hidd el, ha rajtam múlna, már szabad ember lennél! – áltatott.

– Szabad… – ízlelgettem a szót, és a pár méterre álló kétajtós szekrény nagyságú kísérőim felé sandítottam. – Nem tudom, milyen szabadnak lenni. Amióta Olaszországba érkeztem, sosem voltam az.

– Ami azt illeti, azért jöttem, mert jó híreim vannak. Találtam végre-valahára egy kiváló helyet, ahol akár hosszabb időre is elrejthetlek.

Nagy levegőt vettem. Hónapok óta ezt hallom heti rendszerességgel. Aztán persze mindig kiderül, hogy sehol sem vagyok biztonságban.

– Egy újabb aranykalitka? – húztam el a szám.

– Kicsit több annál – bazsalygott. – Egy olyan hely, ahol végre nem kellene bujkálnod. Bátran kimehetnél a szabad levegőre.

– Érdekesen hangzik. Ezek szerint Olaszország kiciánozott részére küldesz, mert kábé csak ott nem talál rám a padrona[3] – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, de nem alaptalanul. Az elmúlt hónapokban annyi ígéretet kaptam a védelmem kapcsán, hogy tele volt már vele a padlás.

– Egy barátom segítségével találtam neked egy tényleg fantasztikus búvóhelyet – húzta féloldalas mosolyra a száját.

– Epekedve várom az újabb remek ötletet – fontam össze magam előtt a karom. Matteo szeme a dekoltázsomra tévedt, ott felejtette a pillantását.

– Tudod, sokat segítene, ha egy leheletnyivel szolidabban öltözködnél. Elvegyülni akarsz, nem kitűnni – dorgált meg.

Felszaladt a szemöldököm a megjegyzésére.

Szolidabban? Teljes megrökönyödéssel próbáltam feldolgozni a hallottakat. A padrona gyerekkorom óta azt sulykolta belém, hogy egy igazi nő tisztában van az adottságaival, és nem szégyelli, ha nagyobb a melle vagy formásabb a feneke az átlagosnál. „A csillogás valami mélyen vonzó, erős dolog, ami a szépséghez kapcsolódik. Ha be akarsz illeszkedni az olasz nők közé, akkor olyanná kell válnod, mint ők. Légy büszke, elegáns és színes!”

Éppen ezért még tíz sem voltam, amikor alaposan górcső alá vettem az olasz nőket. Az első, ami azonnal feltűnt, hogy roppant határozottak. Sokat méláztam rajta, hogy vajon ez a nyelvezetüknek köszönhető, ami gyors, érzelemdús és rendkívül harsány, vagy van bennük valami plusz. Viszonylag hamar rátaláltam a titkukra, ami a stílusban és a szenvedélyességben rejlett, akár egy idősebb hölgyről, akár egy fiatal lányról volt is szó. Magabiztosan és érthetően beszélnek, nem próbálnak meg elbújni egy sarokban. Az utcán sem a földet nézik, hanem állukat magasba emelve, büszkén vonulnak végig. Én is ilyen akartam lenni, ezért szivacs módjára szívtam magamba az olasz kultúrát, amire a padrona szigorúan ösztönzött is.

Vajon ő mit szólna Matteo tanácsához? Felháborító! Elsüllyednék a szégyentől, ha nem viselhetném a színes és divatos göncöket. Már csak ezek maradtak nekem. Nem számított, hogy végre kiszabadultam az aranykalitkából, továbbra is minden egyes nap odafigyeltem a megjelenésemre. Az elegáns, sikkes darabok már-már a védjegyemmé váltak. Erről is mondjak le? Hát nem! Inkább a halál.

– Biztos csak viccelsz velem – nevettem el magam. – Elsőre nem értékeltem a humorod, de valljuk be, nem volt rossz! – kacsintottam fel rá pajkosan.

– Én komolyan beszélek, Amira – nézett rám szigorúan. – Akik keresnek, ismernek téged. Pontosan tudják, mire figyeljenek, ha meg akarnak találni. Hiába rejtünk el, mint tűt a szénakazalban, ha a bőröd színe ordítja, hogy nem vagy közénk való, ráadásul minden férfi megfordul utánad az utcán. Ahová viszlek, ott amúgy sem lesz szükséged a kirívó darabokra.

Elkerekedett szemmel hallgattam. Nem tudom kiűzni a fülemből a „nem vagy közénk való” megjegyzését. Habár tudtam, nem rosszindulatból mondja, mégis szíven talált. Amióta az eszemet tudom, azért küzdöttem, hogy az olaszok befogadjanak, hogy beleolvadhassak a környezetembe, de a barna bőrszínem miatt ez nem volt egyszerű.

– Toszkána egy hatalmas, de eldugott borbirtoka nyújt majd menedéket neked. Él ott egy férfi, a neve Vincenzo Visconti. Nála fogsz dolgozni inkognitóban.

– A borbáró? – csodálkoztam. – Hallottam már róla – méláztam el.

– Te is nagy rajongója vagy? Gondolhattam volna – forgatta a szemét Matteo.

– Neki nem, de a vörös nedűnek, amit a piacra dob, igen – bólogattam elismerően.

Ám ahogy az emlékeim között kutattam, megjelent előttem egy meglehetősen jóképű férfi. Jól öltözött olasz macsó. Sármos arc és igéző szemek… Majd bevillant egy újságcikk.

– Volt valami balesete, ha jól emlékszem. Lebénult? – erőltettem meg az agyam, és megpróbáltam felidézni, mit is tudok róla.

Matteo nagy levegőt vett.

– Igen, jók az értesüléseid. Vincenzo állapota, nos, hogy is fogalmazzak – vakarta meg a tarkóját –, stabil. Az orvosok szerint jó esélye lenne a gyógyulásra, ha maga is törekedne rá.

Szaporán pislogtam párat. Feladta? Hogy a fenébe adhatná fel egy olyan ember, mint ő? Hisz a lába előtt hever az egész világ. Egy jóképű olasz multimilliomos, az isten áldja meg!

Abban a világban, ahonnan én jöttem, a pénz és a hatalom volt a legédesebb afrodiziákum. A pénz bárkit hozzásegített ahhoz, hogy olyan képet mutasson magáról a külvilágnak, amilyet mindig is akart, csak nem volt meg a lehetősége rá, mert egy csóró kis senki volt, akit a legtöbben lenéztek és megvetettek. A modellpályám alatt volt szerencsém megismerni azokat a vérszívó piócákat, akik a Vincenzóhoz hasonló sebezhető milliárdosok társaságát keresték. Úgy tettek, mintha felnéznének a gazdag ficsúrokra, levakarhatatlanul tapadtak rájuk, istenítették őket, hiszen az árnyékukban meghúzódva úgy érezhették: ők is kiváltságosak.

Pfuj! Habár igen dekoratív voltam, és nemegyszer licitáltak rám a férfiak, nem létezett az a pénz, amiért én ágyba bújjak bármelyik lelketlen szörnyeteggel. Az „áldozatul” esett, pénzben dúskáló palikat sem tudtam sajnálni, akik naponta váltogatták a híres és gyönyörű szeretőiket. Megérdemelték a rájuk tapadt dementorokat. A pénz által szinte bármit megszerezhettek, mégsem nyertek soha kielégülést. Szükségük volt az állandó csodálatra és mindenekelőtt a hatalomra.

Egy szó mint száz, a gazdag semmirekellő milliárdosok és a pénzéhes vérszívó lotyók szimbiózisban élnek egymással, állapítottam meg. Ebben viszont nem kívántam részt venni. Sőt. Minél távolabb akartam tartani magam ettől a világtól.

– És mi az én szerepem ebben a történetben? – pislogtam zavartan.

– Vincenzo az utóbbi időben úgy fogyasztja a házvezetőnőket, mint az olaszok a Chiantit.

Egy pillanatra hátrahőköltem. Á! Szóval ez az ára annak, hogy elrejtsen. Már éppen szóra nyitottam a szám, amikor folytatta.

– Na, nem úgy értem, ahogy gondolod – olvasott az arcomról. – Senki nem képes őt tartósan elviselni. Mindegyiket rövid határidőn belül kicsinálja, ami azért sajnálatos, mert Vincenzo a balesete előtt egy nagyon jó kedélyű, humoros, életvidám férfi volt. És habár fizikailag a csodával határos módon túlélte a zuhanást, elszállt belőle az életkedv. Egy mogorva alak vált belőle.

– Mi történt vele pontosan? – kíváncsiskodtam.

– Egy felbőszült pasas megragadta, és a mélybe taszította Verrazzano egyik szakadékába. Egy fa mentette meg az életét, de sajnos drága árat fizetett érte. Megsérült a gerince.

– Ez valóban feldolgozhatatlan – merengtem el rajta. – De továbbra sem értem, hogy jövök én a képbe? Már most mondom, nem fogom őt megvigasztalni, vagy ilyesmi – ráztam elutasítóan a fejem.

– Senki sem vár el tőled ilyet. Te csupán Vincenzo új házvezetőnője lennél – bökte ki végül.

– Elment az eszed, Matteo? Úgy nézek én ki, mint egy bejárónő?

– Tudtam, hogy nem tetszik majd az ötlet – forgatta a szemét.

– Naná, hogy nem – Olasz szitokszavakat mormoltam magam elé, miközben látványosan többször is keresztet vetettem. Matteo közvetlenül mellém lépett, és a fülemhez hajolt.

– Igazából azt kell eldöntened, hogy életben akarsz-e maradni, vagy sem. Ennél a lehetőségnél ugyanis keresve sem találhatsz jobbat, ha el akarsz bújni a világ szeme elől – suttogta.

Dacosan kihúztam magam, és megemeltem az állam.

– Megéri feláldozni magad a divat oltárán? – hátrált tőlem.

– Igen jó barátod lehet ez a Vincenzo, ha ennyire segíteni akarsz rajta – morgolódtam félhangosan.

– Azt éppen nem mondanám. Nem igazán vagyok a szíve csücske, ahogy ő sem az enyém. Elég ehhez annyit tudnod, hogy az egykori menyasszonya jelenleg a feleségem.[4]

– Ó! – szaladt ki a számon. – Te lecsaptad egy borbáró kezéről a nőjét? Kérdés, ezek után hogy lehetsz még életben – bámultam rá megbotránkozva.

– Ez bonyolult. Hagyjuk is! – préselte vékony csíkká a száját. Látszott, hogy a téma meglehetősen kínos volt a számára.

– Felmerült bennem az is, hogy ezzel a fenomenális ötlettel vajon engem akarsz móresre tanítani, vagy Viscontit – szegeztem neki a kérdést.

– Nem erről van szó. Vincenzónak és nekem van egy közös barátunk, tulajdonképpen az ő agyából pattant ki ez a hajmeresztő ötlet. Ez akkora őrültség, hogy akár még működhet is.

– Akkor már csak egy kérdésem maradt – vettem mély lélegzetet, mert tudtam, hogy nincs választásom. Matteónak igaza van. Egy olyan ember számára, akit üldöz a maffia, nem létezett biztosabb rejtekhely a szőlőligetek rengetegénél.

– Ki vele! Mi lenne az? – sürgetett Matteo.

– A borfogyasztás legalább korlátlan lesz, mert van egy olyan érzésem, hogy ezt józanul nem lehet majd elviselni.

 

[1] Szép délutánt!

[2] Szép napot!

[3] úrnő

[4] Vincenzo és Matteo konfliktusáról részletesebben a szerző Toszkán lázadó-sorozatában olvashatsz.