Holdfénykór

Már órák óta bolyongtam az erdőben, amit olyan jól ismertem, mint a tenyerem, de most szokatlan zajoktól volt hangos. Óvatosan nyomultam előre a sűrű növényzetben és igyekeztem, hogy közben ne csapjak nagy ricsajt, ne hívjam fel magamra a bozótban bujkáló veszedelmes lények figyelmét. Amióta az eszemet tudom, imádok elveszni az erdő mélyén, most mégis elhatalmasodott rajtam egy kellemetlen érzés; hogy a nyomomban járnak. A mindig menedéket nyújtó erdő, nem biztonságos többé. Különös lények, árnyak suhannak keresztül rajta és rettenetes dolgok történnek. Félek.

Az apám intő szavai visszhangoztak a fülemben: „Tudom, hogy bátor férfivá értél, Richard, de ha sötétedés után valaha is kimerészkedsz az erdőbe, különösen ősszel, légy körültekintő! A vadon tele van olyan veszélyekkel, lényekkel, amik csak arra várnak, hogy lecsaphassanak rád. Gondolj csak bele! Habár a természet egyik legcsodálatosabb előadása a gímszarvasok őszi udvarlása, egyúttal az egyik legveszélyesebb is. A bikák a hűvös, párás hajnalokon, alkonyatkor vagy éjszaka hallatják erős, bőgő hangjukat, jelezve a riválisaiknak, hogy övék a terület. Ilyenkor jobb, ha te magad is elkerülöd őket, mert ha nem hallgatsz a hangos figyelmeztetésre, akkor bizony egy párbaj kellős közepén találhatod magad. És isten irgalmazzon neked, ha a közelben vagy, amikor összecsapnak az agancsok és nagy csattogások közepette megkezdődik a vérre menő birkózás. Ám akad ennél is borzalmasabb dolog az avarban. Óvjon meg téged a teremtő, nehogy vaddisznókba fuss, mert kevés jobb anya van az erdőben, mint a vaddisznó kocája, aki a közelből figyeli a csemetéket és azonnal támad, ha veszélyt szimatol. Éppen ezért tiszteld az erdőt, és az ösvényeit járva soha ne hangoskodj, ne zavard a vadon lakóit semmiféle zajkeltéssel vagy bármi más módon.”

Elméláztam egy pillanatra. Eszembe jutott, hogy imádtunk együtt kirándulni ősszel, mert ilyenkor egy különleges arcát fedte fel a természet. Élénkebb fényekben, tarka színekben úszott az erdő és a sok eső után október végéig tele volt az avar finom gombákkal, amelyek felkutatása közös szenvedélyünk volt. Elmosolyodtam, mert elárasztotta a testem az elégedettség, újra átéltem milyen büszkeséggel és boldogsággal töltött el, ha az erdők királyaként emlegetett vargányát én találtam meg elsőként.

Az emlék lassan elillant és újra átadta a helyét a rideg valóságnak.

Az apám tévedett. Az erdő rejtekében, a lombok között sokkal veszedelmesebb szörny is ólálkodik, mint a gímszarvas vagy a vaddisznó. Most nem gombászni jöttem ide. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, mi a fenét is keresek itt. Hogy kerültem ide. Körbepásztáztam a terepet és habár ismertem minden ösvényt, az volt az érzésem, hogy eltévedtem. Minden olyan szokatlannak és idegennek hatott. Az ismerős színekkel ellentétben minden szürkének és barátságtalannak látszott. A fák óriási, lengedező ágai karokra hasonlítottak, torz, szörnyszerű madárijesztőknek tűntek és úgy nyújtóztak felém, mintha el akarnának kapni.

A közeli kis tó partjára érkeztem, melynek vize fölött ijesztő, tejfölszerű pára gomolygott, és ahogy feszült csendben hosszan rajta felejtettem a pillantásom, mintha lélegezni véltem volna a mozdulatlan, smaragdzöld, kifeszített víztükröt. Nem segített a helyzeten, hogy őszhöz képest a levegő perzselően forró volt és sűrű. Ilyenkor már nem lehet ilyen forróság. Valami nagyon nem stimmel.

Abban a pillanatban lökésszerűen mozdult meg a levegő, majd állandó, frissítő széllé alakult, ami először csak hűsített, de végül váratlan hideget hozott. Libabőrös lettem, minden szőrszálam az égnek meredt.

Mielőbb el kell tűnnöm innen! Megszaporázott léptekkel vágtam keresztül a sűrű, buja növényzeten, a tüdőm már szinte sípolt a tempótól, amit diktáltam. A testem pedig egyre feszültebbé, merevebbé vált az egyre elhatalmasodó félelemtől.

Lepillantottam és megláttam, ahogy a köd lassan felém kúszik és a lábam köré csavarodik, amitől az az érzésem támadt, hogy már nem is a földön, hanem valahol a pokol legsötétebb bugyraiban lépdelek.

Az egész vidék nyomasztó félhomályba burkolózott, a ködrémisztő gyorsasággal kígyózott a bokrok között, mintha mohó ujjak markolták volna meg a fák törzseit, hogy sűrű, szürke fátyolba burkolják az erdőt. Meglepett, hogy az ég kékje milyen gyorsan színeződött át koromfeketévé.  Ahogy eltűntek az utolsó napsugarak is a fák susogó lombjai között, a dalra fakadt madarak is elhallgattak. Ijesztő. Ez nem az az erdő, amit én ismerek. Hiszen a Nap csak az imént bukott alá a horizonton. Jól tudtam, hogy iparkodnom kell. Noha az erdő egyes lakóira a jól megérdemelt pihenés várt, más veszélyesebb lények ellenben pont ilyenkor váltak csak igazán aktívvá. Nem győztem kapkodni a fejem, mert minden egyes neszre összerezzentem. Hirtelen mély, susogó hangra kaptam fel a fejem. Óvatosan körbepásztáztam a tekintetemmel, mielőtt a nesz irányába összpontosítottam volna a teljes figyelmem. Ismerős hang ütötte meg a fülem. Az elmúlt hat évben minden reggel erre ébredtem. Ez a feleségem, Fanny. De akármilyen barátságos és csábító volt a gondolat, hogy felé rohanjak, legbelül tudtam, akárki is az, aki felém közeledik, nem engedhettem, hogy rám találjon. Csak csalétek lehet, amivel el akarnak kapni. És ha így van, lassan sikerül is nekik.

Fanny engem szólongatott. Hangja felidézte a szeretett otthonom, amelynek melegségére, biztonságára mindennél jobban vágytam. Egyre inkább bekebelezett az a csontomig hatoló sóvárgás, amitől már az egész testem sajgott. Az otthonom hiányától a szívem úgy fájt, mint egy árva kisfiúé. A vágyakozás és a fájdalom veszélyes elegye felszította bennem a harag tüzét, amely magasra felcsapott, és megperzselte a torkomat mikor kishíján előtört belőlem. Habár tudtam, hogy a rejtekembe bújva kell lapulnom, sürgetett az idő és egy mélyről jövő belső késztetés.

Egyszer csak megéreztem Fanny illatát a levegőben. Ez ő. Tényleg ő. Ez az illat… Úgy vonzott magához, ahogyan a világ legdrágább parfümje sem tudott volna. Egyszerre voltam éhes, ideges és kimerült. Haza akartam menni.

Amíg mozdulatlanná dermedve töprengtem, hogy a józan eszemre vagy az túlélési ösztöneimre hallgassak, Fanny vészesen közeledett. A bozót megmozdult, a feleségem keze félrehajtotta a bokrok sűrű faleveleit, majd egyszer csak farkasszemet néztünk egymással.  Rám telepedett a szörnyű igazság: Hisz én nem is a vadászok elől menekülő ártatlan vad vagyok. Itt most én vagyok a vadász.

Akkorra már nem voltam teljesen ember, az erőm kishíján kiteljesedett. Nem emlékszem rá, mikor martak meg. Kétségbeejtő érzés volt, hogy nem tudtam kontrollálni az átváltozást sem, ami a telihold hatására könyörtelenül ragadt magával. Egész éjjel küzdöttem ellene, de sajnos nem nyerhettem. A szívverésem annyira felgyorsult, hogy levegő után kapkodtam. Összeszorítottam a szemhéjam, mert mindennél jobban szerettem volna, hogy ez a gyötrő, kínzó érzés elpárologjon végre, de úgy tűnt hiába. Elérkezett az idő. Az egész testemben tombolt a fájdalom, amiről ez idáig görcsösen tudomást sem akartam venni. Abban a pillanatban szembesültem vele, ha elevenen megnyúzzák az embert, az nem egyszerűen csak fájdalmas. A belülről égető, hasogató érzés maga volt a vég.

– Fuss! – ordítottam volna, de csak erőtlenül nyögtem ki a szót. Mélyeket lélegeztem, minden figyelmem az átváltozás lassítására összpontosítottam. Lehajtott fejjel a földre rogytam, majd négykézlábra álltam, kinyújtva megmerevedett karokkal és lábakkal, míg a hátam domborodott. Éreztem, hogy a lábizmaim megfeszültek és görcsös rángatózásba kezdek. Az egész maga volt a pokol.

– Fuss! – ismételtem meg, de már késő volt.

Az izmaim ellazultak. Vége van. Átváltoztam. Az ellenkezésem hiábavalónak bizonyult, a természet felülkerekedett rajtam. Győzelmet aratott. Nyújtóztam egyet, majd kinyitottam a szemem. Körbenéztem, mert akárcsak én, a világ is megváltozott körülöttem. Az emberi szemem számára láthatatlan dolgok rajzolódtak ki előttem. Magasba emeltem az orrom, beleszippantottam a levegőbe. A már egyébként is kifinomult érzékeim még élesebbé váltak. Fanny kétségbeesett sikolya elárulta számomra, hogy már ő sem azt az embert látta, aki egykor voltam. A rémülettel vegyült dühtől olyan kőkemény csomó állt össze a gyomromban, hogy úgy éreztem, mindjárt szétrobban. A feleségem kikerekedett szemének tükrében láttam meg a saját állatias énem farkasétvágyát, amely olyan kínokkal töltött el, hogy a fejem az ezüstösen ragyogó Hold kerek, vigyorgó képe felé emeltem és keserves üvöltésbe kezdtem. Amikor újra Fanny felé fordultam, már csak egy gondolat töltötte ki a tudatom: ki kell ontanom végre a vérét.