Törékeny vonzerő

Chloe – Ellentétes érzelmek

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.torekeny-vonzero.html

Unottan az órát bámultam. Késik. Na, persze! Legalább ideszólna. A tollammal egy papírlapot firkálgattam, és közben elkalandoztak a gondolataim. Több mint egy hét telt el a balul elsült szülinapi buli óta. Még az emléktől is felállt a szőr a hátamon, ha eszembe jutott a tömeg, a zsivaj és Mark. Ah, még a hideg is kiráz az emlékétől. Finom úriember, ezt terjesztik róla. Inkább egy önelégült seggfej, aki azt hiszi, övé a világ. Pont, mint Josh. Nem tudom, milyen nő az olyan, aki bedől ennek a maszlagnak? Áh, mit locsogok itt magamban, valószínű pont olyan naiv és hiszékeny, mint én voltam annak idején. Oh, bárcsak ne mentem volna el arra a partira! Minden rossz érzésem ellenére mégsem szívesen töröltem volna ki azt a napot az emlékeimből. Minduntalan eszembe jutott az a pimasz fráter a kietlen pusztaság közepén. Az ajkamba haraptam, ahogy elfojtottam egy mosolyt, amikor újra és újra a fülembe csengtek a csipkelődő megjegyzései. Rá kellett jönnöm, ha nem ismerem meg olyan korán Josht, buktam volna az ilyen fazonokra.

Félreértés ne essék, Josh is eszméletlen jól nézett ki, és az izmokat illetően se panaszkodhatott, hiszen folyton gyúrni járt. Rendkívüli módon adott a külsőségekre, de a szőke hajával, barna szemével közel sem volt olyan feltűnő jelenség, mint az a fickó az igéző zöld szemeivel. Mint egy macska, egy nagy, félelmetes, kecses ragadozó. Ah, mi a franc van velem? Egy olyan pasas jár a fejemben, akinek még a teljes nevét sem tudom. Lehet, csak a képzeletem szüleménye volt az egész? Néha hangosan mondtam ki a nevét, hátha ezzel valószerűbbé válik. Azon is elmerengtem, vajon ő is érezte-e azt a vibrálást, amit én, vagy csak a kiürült szeretettankom szórakozott velem. Nem! – ráztam a fejem, valaminek kellett lennie, láttam a szemében. De hogy lehetséges ez? Évek óta undorodtam minden intim pillanat gondolatától is.

Akkor a nővérem nyavalyás romantikus könyvei lesznek a ludasok, ezekkel a nyálas szerelmi történetekkel felkavarta érzelmeim állóvizét. Kim elszántan be akarta bizonyítani nekem: létezik igaz szerelem, csak én fogtam mellé elsőre – de ha így nézzük, még elkeserítőbb volt a helyzetem. Éveket pazaroltam egy olyan alakra, mint a volt férjem. Bezzeg az a másik… hu, apám, annyira más volt a tekintete, mint Joshnak. Nem vad, zavarodott és uralkodni vágyó. Oh, miért nem láttam én annak idején a vészjósló jeleket? Miért nem vettem észre azt, ami ott volt az orrom előtt? Borzalmas szégyent éreztem, ha csak eszembe jutott. De vajon lehetséges-e, hogy újra hinni és bízni tudjak? Ostoba liba vagy, Chloe! – figyelmeztettem magam. Ő sem különb. Ő is csak egy férfi, aki uralkodni vágyik. Én viszont már nem bírom elviselni az alárendelt szerepet. Soha többé! Nincs az az Isten! – esküdöztem magamnak. Nem is tudom, mit eszem itt magam, hiszen sosem látom többé a kifogástalan testű Adamet. Nem tudom, ki volt ő, és hogy honnan jött. Nagy a valószínűsége, hogy sohasem tudom már meg… pedig volt ott valami szikra, egy pillanatnyi borzongás… Bárcsak újra átélhetném… csak egyetlen percre… – sóhajtoztam vágyakozva, amikor az apám jó szokásához híven kopogás nélkül kivágta az ajtót. Majdnem leestem a székemről ijedtemben.

– Apaaaa! A szívbajt hozod rám! Kértelek már, hogy kopo… – de képtelen voltam befejezni a mondanivalóm, mert felpillantva ott állt velem szemben az én titokzatos, eszményi Adamem. Nem sok híja volt, hogy elájultam a döbbenettől. Te Atya Úristen! Minden bizonnyal csak álmodom. A levegő félúton megrekedt a tüdőm és a szám között. Nem hittem a szememnek, emlékeim szerint meg is dörzsöltem őket, hogy jól látok-e, vagy csak túl erősen gondoltam rá, és mindez csupán a fantáziám szüleménye. Hosszan bámultam rá, az ő tekintete is őszinte meglepetésről árulkodott, de egy szélesre húzódó mosoly kíséretében hamarabb magához tért, mint én.

– Helló, Eperke, örülök, hogy újra látom – fúrta csodás zöld szemeit az enyémbe. Azonnal a hatása alá kerültem, de ezt nem mutathattam ki, felvettem a jól bevált elutasító magatartást.

– Én viszont nem mondhatom el ugyanezt – kezdtem nem túl barátságosan.

– Ti ismeritek egymást? – fordult felém az apám igencsak meglepett arckifejezéssel. – Ez fantasztikus, akkor sokkal könnyebb lesz, mint gondoltam – örvendezett.

– Én nem vagyok abban olyan biztos – néztem farkasszemet még mindig az idegennel, aki már zavarba ejtően pimaszul vigyorgott. Minek örülsz ennyire? – pillantással vágtam pofákat, de láthatóan ez csak még inkább feldobta a kedvét.

– Ránézésre kutya baja – közöltem flegmán. Hogy ez a srác meg akarna halni? Kizárt! – Viheted is!

– Nem úgy van az! Ez csak a látszat – terelte beljebb apám a sejtelmes férfit. – Ahogy már mondtam, a fiatalember öngyilkos hajlamú. Sürgősen kezeld ki, mert addig nincs számára éles bevetés! Sürget az idő! Nem kockáztathatok még egy akciót, de mi tagadás, ő az egyik legjobb emberem. Szükségem van rá! Csinálj valamit!

Jellemző… és mindezt parancsoló stílusban… Mélyet sóhajtottam:

– Lehet, hogy csak vonzódik a veszélyes helyzetekhez – fontam össze magam előtt a karom.

– Az már biztos – szólalt meg az érintett, majd pajkosan kacsintott felém, amitől forgatni kezdtem a szemem. – És már szinte szenvedélyemmé vált a Stantonok megmentése – dicsőítette magát, miközben még mindig idétlenül vigyorgott. Ettől elszakadt nálam a cérna.

– Apa, nekem erre nincs időm – vágtam bele, de belém fojtva a szót, ellentmondást nem tűrően felemelte a kezét.

– Tartozom neki, és te segíteni fogsz rajta! – utasított.

Na, erre mondjon az ember nemet. A hócipőm tele… Ez egy verem, és én beleestem.

– Én nem a katonád vagyok, hogy parancsokat osztogass! – csattantam fel. Azért se hagyom magam sarokba szorítani.

– Nekem senki nem tartozik semmivel – vágott közbe Adam. – Legfeljebb a lánya egy bocsánatkéréssel. A mai napig köpködöm a port, amit miatta lenyeltem – pimaszkodott. Ahogy összeforrt a tekintetünk, szinte éreztem, hogy forrósodom. Féltem, hogy elárulom magam.

– Apa, kérlek, ne sózz a nyakamba egy újabb parancsolgató, fölényeskedő Stanton 2-t! – sziszegtem haragosan.

– Adam Avens vagyok, de szólíthat Stanton 2-nek is, ha úgy jobban tetszik, kedves Chloe – emelte meg sokat mondóan a szemöldökét, majd megkerülve minket ledobta magát hanyagul a kanapémra. Egy a mellkasára olyan tökéletesen simuló fehér pólót viselt, hogy a kirajzolódó izmaitól szinte egy percre el is felejtettem levegőt venni. Naná hogy nem stimmel nála valami. Túl tökéletes. De vigyázz, Chloe! Ez csak a külsőség. Légy óvatos! Egyszer erre már nagyon ráfaragtál. Tanácstalanul méregettem. Éreztem, hogy ez a pasi komoly kockázatokat rejt magában. Nem maradhat a közelemben. Fura bizsergető érzéseket kelt bennem. Nem vállalhatom.

– Látom, odavagytok egymásért – kapkodta apám a tekintetét. – Sebaj, majd alakul ez, ha jobban megismeritek egymást. Azt tanácsolom, jobb, ha összebarátkoztok, mert egy ideig bizony együtt fogtok dolgozni – bólogatott elszántan.

Együtt? Ettől a szótól elöntött a pánik. Én semmilyen körülmények között nem csinálok semmit EGYÜTT ezzel a pasival. Az ki van zárva.

– Nem! – tiltakoztam. – Nem kényszeríthetsz erre. Én döntöm el, hogy kit kezelek és kit nem.

– Nem is szeretném, ha hivatalosan kezelnéd. Nem akarok hivatalos jelentést. Az nem mutatna jól a kartonján. Éppen ezért hoztam hozzád. Ha úgy tetszik, arra kérlek, barátkozz vele.

– Hogy mi? Én? Neked elment az eszed. Már az első találkozásunkkor leszerepelt.

Adam látványosan fújt egyet maga elé.

– Maga viselkedett dölyfösen, én csak elhallgattam, ami mellesleg nem könnyű feladat – kacarászott magában.

– Van a fiúnak humorérzéke – bólogatott az apám. – Jót tesz majd neked.

– Ezt nem! – suttogtam, a fejem vadul rázva.

– Sajnálom, kicsim. Nincs választási lehetőséged. Megmentette az életem, tartozunk neki ennyivel – és már indult is kifelé. – Emellett neked sem árt, ha érnek új impulzusok. Sok sikert, fiatalok!

Hogy mi van? Ennyi? Elmegy? Itt hagyja? Velem? Kettesben?

– Ezt nem teheted velem! Itt ne hagyd a csomagod! – üvöltöttem utána, de az utolsó megjegyzésemről tudomást sem véve szélvészként kiviharzott. Az ajtóban ácsorogtam bizonytalanul. Na, akkor most hogyan tovább? Szedd össze magad, Chloe! Ez csak egy páciens. Semmi több. Minél hamarabb túlesünk ezen, annál hamarabb megszabadulok tőle. Oké, akkor vágjunk bele! Majd egy határozott mozdulattal becsaptam az ajtót, és feldúltan megfordultam, amikor is nekiütköztem a mögöttem tébláboló alaknak. Hogy került ez mögém? – estem kétségbe.

– Helló, Eperke! Micsoda véletlen – fülig ért a szája.

Be kell ismernem, rohadtul jól áll neki. Hogy vinné el az ördög!

– Megköszönném, ha nem hívna többé Eperkének, a nevem Chloe. Nem vagyok önnel bizalmas viszonyban – szegtem fel az állam. – Emellett nem hiszek a véletlenekben – vágtam vissza. – Ez egy tévedés. Maga csak egy nagy tévedés a sorstól – hajoltam közelebb. – Eltévesztették a házszámot. Rossz helyen pottyant ki.

– Tényleg így gondolja? – féloldalas mosolyra húzta az ajkát, amitől összeugrott a gyomrom és rám tört egy szokatlan érzés. Elképesztő szexin adta elő. Oh, apám, hogy tudok így önmagam maradni? Sürgősen tennem kell valamit!

– Nagyon rendes volt magától, hogy kimentette az apámat. Köszönöm, de kb. ennyi. Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő személy, aki tud magán segíteni.

– Nem osztom a véleményét – biccentette oldalra a fejét. – Már a létezése maga a gyógyír.

Ezzel most elcseszted. Josh is hasonló szövegekkel szédített az elején. Kiábrándultam.

– Ez elég olcsó szöveg – fújtam magam elé.

– Mondja, maga is sokat gondolt rám? – lépett közelebb, mire én a csukott ajtó felé hátráltam.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem uralkodni a testemben eluralkodó pánikon.

– Én? Hogy őszinte legyek, eszembe se jutott – szűrtem ki a fogaim közt.

– Fogadjunk, az előbb is pont rám gondolt, mielőtt benyitottunk.

Hogy lehet valaki ennyire egoista? Miért kell zavarba hoznia? Tudtam, hogy direkt csinálja, de azt nem, hogyan másszak ki a kínos szituból. Biztos voltam benne, hogy elpirultam, égett az arcom, és levegőért kapkodtam. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy hihetetlen hatást gyakorolt rám.

– Szóval igen – bólogatott, mint aki mindent ért.

– Egy frászt – vágtam vissza, tovább méregettük egymást elszántan.

– Örömmel tapasztalom, hogy nem csak pillanatnyi volt a köztünk vibráló levegő – állapította meg.

– Magának nem pszichiáterre van szüksége, hanem egy szemészre, én ugyanis nem látok semmiféle vibrálást – néztem körül színpadiasan.

Vibrálás? Én egyenesen lángokat látok.

– Igaza lehet. Nekem nem dilidokira, hanem kifejezetten magára van szükségem – udvarolt.

– Na, jó, elég ebből – akartam eltolni, de a tekintetétől megdermedtem. Elvesztem a szeme zöld íriszében, az alhasamban újra ott volt a múltkori bizsergés.

– Hiányzott nekem. Sóvárgással teli feszültség az egész szoba, maga nem érzi? – támasztotta meg az egyik kezét az ajtón a fejem mellett.

Furcsa kettősség hullámzott bennem. Egyfelől ott volt a vágy, hogy ne engedjem el a tekintetét, ne ellenkezzek, vesszek el benne; másrészről a pánik, mi van, ha tényleg beszippant.

– Én… én… sietnem kell haza, kezdjük el – szakítottam meg a szemkontaktust, és ellépve mellette bemenekültem az íróasztalom mögé. – Drága az időm, és maga még csak nem is fizet, úgyhogy – hangos nevetése szakított félbe. – Mi olyan mulatságos? – mérgelődtem.

– Higgye el, keményen megfizetek minden egyes percért, amit magával töltök. El kell viselnem a „barátságos” stílusát – incselkedett.

Mély levegőt vettem, majd az asztalra támaszkodva a tekintetem az övébe fúrtam. Elhatároztam, hogy átveszem felette az irányítást.

– Üljön le! – mondtam határozottan, és a velem szemben lévő székre mutattam. Igyekeztem visszanyerni a tekintélyem, elvégre ez az én területem. Láttam, hogy az ajkába harapott, mert majdnem elröhögte magát, de engedelmesen eleget tett az utasításnak, és ledobta magát a székre.

– Teljes neve? – meredtem a papírra magam előtt.

– Biztos vagyok benne, hogy elsőre is megjegyezte, drága Chloe. Miért olyat kérdez, amit már tud? Ha már olyan drága az óradíja, puhatolózzon olyan helyen, ahol még nem járt – szemtelenkedett.

Az asztallapra tettem mindkét öklöm, és hangosan fújtam ki a levegőt.

– Mondja csak, mi a fészkes fenét keres maga itt? – emeltem fel a hangom. A belsőmben a múltkori háború újra kitört. Fellobbant a tűz, de azon voltam, hogy megfékezzem.

– Látja, ez egy nagyon jó kérdés – hanyagul az öklén támasztotta az állát, de a mutatóujjával felém bökött. – Azt hiszem, azért vagyok itt, mert nekünk mindenképpen találkoznunk kellett. Maga mondta, nincsenek véletlenek, ha ez igaz, akkor a sorstól kaptunk egy második esélyt.

Hangosan kacagni kezdtem. Ez megőrült!

– Ez itt és most nem rólunk szól, hanem magáról. Koncentráljunk magára. Oké?

– Legyen – dőlt hátra. – Mire kíváncsi?

– Azt mesélte az apám, hogy maga soha sem hagyta el a bázist, hogy szórakozni menjen. Nem kap szerelmes leveleket sem. Nincs család, rokon, barátnő? – tartottam egy kis szünetet, mire fészkelődni kezdett a székén. – Esetleg barát – puhatolóztam tovább. Lassan értelmezte, hová akarok kilyukadni. Az arckifejezése megváltozott, a szemei kikerekedtek.

– Azért, mert nem járkálok el, már rögtön azt hiszi, hogy meleg vagyok? – csattant fel. – Tudja mit, nem érdekel, mit gondol az apja, engem inkább az foglalkoztat, maga mit gondol.

– Én abból dolgozom, amit maga kimond. Magától szeretném hallani a választ.

– Csak mert nem izgatnak fel a könnyen kapható lányok, attól még nem vagyok meleg. Engem másféle nők hoznak izgalomba – méregetett. Elsötétült a pillantása. – Komolyan elgondolkodtat, hogy miért pont ezzel a kérdéssel kezdte a terápiát.

– Én csak tisztázni szeretném a kétes helyzetet.

– Kétes? Magában még vannak kételyek? – fúrta a tekintetét belém.

– Nem ad rá egyértelmű választ – firkantottam a papírlapomra.

– Nem vagyok meleg – förmedt rám.

– Jól van. Látja, máris haladunk – léptem tovább.

– Miért fogja össze azokat a csodás lángoló tincseit? Varázslatos, mikor az arcába hull.

– Ez lenne a csajozós szövege? Akkor nem csoda, hogy nincs sikere a lányoknál. Tényleg csak ennyi telik magától?

Félrebillentette a fejét, de nem sértődött meg. – Ki állította, hogy rá lennék szorulva a jó dumára. Én másfajta vonzerőt szoktam bevetni – emelte meg a szemöldökét. – Kár lenne tagadnia, maga is vonzódik hozzám. Látom.

– Akkor felvilágosítom magát, kedves Adam – felálltam, és elé léptem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak –, nálam ez nem fog bejönni. Nem esetem a magafajta pasi.

Ő is felállt, így szinte összeért az orrunk hegye. Kellemetlen érzések gyötörtek.

– Hazudós – sutyorogta, miközben fogva tartott a tekintetével. – Látom magán ugyanazt a belső harcot, ami bennem is dúl, amikor a közelemben érzem. Azt hiszem, ez az a bizonyos kémia.

Igen, én is azt hiszem.

– Ugye nem fog most képletekkel jönni nekem – el akartam lépni tőle, de megfogta a kezem. Nem gorombán, hanem lágyan, amitől mintha áramütés csapott volna belém, végigszaladt a gerincemen a borzongás.

Édes Istenem! Mikor lesz ennek vége?

– Maga is érzi? Ez vegytiszta kémiai reakció. Csupán a hormonok gonosz kis játéka lenne? Én nem hiszem.

– Talán igaza van – űztem csúfot belőle. – Ne felejtse ki a fizikát se, meg a biológiát, meg a többi tudományágat.

Figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem, folytatta.

– Érzem, hogy én is olyan hatást gyakorolok rád, mint te rám – váltott tegezésre. Szóra nyitottam a szám, hogy kijavítsam: „Ne bizalmaskodjon”, de belém fojtotta a szót. – A hormonok senkit nem kímélnek: ha egyszer a kémia beindul, a vágy érzelmeket gerjeszt – közölte, és közelebb húzott magához. – Mióta először találkoztunk, sokat merengtem ezen. Most is érzem, hogy remegsz, és szinte biztosra veszem, hogy érezted az előbb a villámcsapást, amikor hozzád értem. Vonzódunk egymáshoz – suttogta, szinte elkábítottak a szavai, alig bírtam magamnál maradni.

 

Adam – Kusza érzelmek

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.torekeny-vonzero.html

Pár nappal később a szobám csendjében az ágyon hanyatt fekve merengtem, amikor újra a gondolataimba kúszott az én Eperkém és az érzés, amit keltett bennem. Lehet, hogy tényleg túllennék már a gyászon, csak az a baj, hogy nem találkozom nőkkel. Soha nem mentem ki az eltáv alatt, inkább a sebeim nyalogatva begubóztam. Hirtelen ötlettől vezérelve szaladtam le a lépcsőn, majd félrevontam Mattet.

– Segítened kell, öreg! – súgtam felé diszkréten.

– Persze. Mondd csak! – bólintott beleegyezően, majd miután elmondtam, miről lenne szó, kikerekedett szemekkel közölte:

– Amy ezért meg fog ölni engem! – Ennek ellenére követett a szomszéd helyiségbe, kidolgozni a haditervet. Pár órával később „elkéredzkedtünk” a főnökasszonytól, hogy elmenjünk meginni valamit, majd a valódi úti célunk felé vettük az irányt.

– Adam, ha Amy rájön, hová viszlek, kicsinál engem – ingatta a fejét.

– És te ennyire félsz tőle? – cukkoltam.

– Nem, de igaza lenne. Nem ez a jó megoldás, én sem értek vele egyet.

– Akkor miért vagy itt? – piszkáltam.

– Mert tudom, hogy pont olyan vagy, mint a húgod: csökönyös és önfejű, úgyis kilógnál, eljöttél volna magad, de így legalább szemmel tarthatlak. És különben is te kérted a segítségemet.

– Nem kell kilógnom, nem tartozom elszámolással senkinek – háborodtam fel.

– Rendben, de ha már itt vagyunk, essünk ezen túl – sóhajtott fel. – Bár megjegyzem, gyűlölök titkolózni a húgod előtt.

Felemeltem a műszerfalon heverő telefonját, és felé nyújtottam.

– Akkor hívd fel, és számolj be neki erről – hergeltem, mert tudtam, úgysem teszi. Elvette a készüléket, majd vezetés közben a zsebébe csúsztatta.

– Egyébként ebben inkább Alex segítségét kellett volna kérned, az ő tapasztalata e téren sokkal nagyobb, mint az enyém.

Hát persze, a hajdani szívtipró, aki mára megszelídült. Most pedig rózsaszín felhőn csücsül. Soha! Az irigység és a fájdalom kissé megkeserített.

– Nem kell nekem bemutatni, mit kell csinálni. Nem vagyok töketlen, sem pedig selejtes – játszottam a sértődöttet –, csak nem akartam egyedül jönni – vallottam színt.

Az éjszakai bárba lépve sűrű füst fogadott bennünket. Matt igencsak feszengett a sztriptíztáncos lányok felé pillantva. Elkapta a tekintetét, mintha valami bűnt követne el.

– Ne görcsölj már! – böktem oldalba. – Lazíts inkább! Engedd el magad! – unszoltam.

– Tudod, mit kapok én otthon, ha Amy megtudja, hol voltam? – felelte ingerülten. Látszott rajta, hogy tényleg ideges.

– Ne légy már papucs – cukkoltam. – Szedd össze magad!

– Szállj le rólam, oké? Én boldog férj és családapa vagyok. Semmi keresnivalóm egy ilyen helyen. Kizárólag Amy kedvéért kísértelek el.

– Ha az asszony engedélyezte, akkor nincs semmi gond. Nem igaz? – élcelődtem. Én magam sem értettem, mi ütött belém. Ha egyéb esetben kiderült volna, hogy ilyen helyekre jár, én verem be a képét.

– Te nem vagy önmagad. Ettől az egésztől felfordul a gyomrom. Azt hiszed, hogy ez segíteni fog? – bökött a csajok felé. – Meghúzol egy kurvát, és minden rendben lesz? Hát jó, ha tőlem tudod, nem lesz könnyebb. Sőt! Ezzel csak fokozod a saját kínjaid. Ettől nem fogod elfelejteni Catet.

– Fogd be! Nagyfiú vagyok már, tudom én, hogy mi a jó nekem – váltam ingerültté Cat említésétől.

– Dehogy tudod – rázta a fejét.

– Oh, bocs, elfelejtettem, hogy te mindentudó bölcs vagy. Ezért tetted taccsra a húgomat annak idején. Soha nem hozol rossz döntéseket – fröcsögtem. Sokkal intenzívebben vette a levegőt, és a keze is ökölbe szorult.

– Most szívem szerint péppé vernélek, hogy visszatalálj önmagadhoz – zihálta.

– Próbálkozni lehet… – somolyogtam, mert tudtam, hogy ő is tisztában van vele, esélye sem lenne. – Nyugodtan haza is mehetsz! Nincs szükségem arra, hogy állandóan nyafogj itt nekem!

– Baszd meg! Csinálj, amit akarsz! – üvöltötte túl a hangzavart, majd otthagyott. Hátat fordított, és elhagyta a helyiséget, bár azt sejtettem, hogy nem fog messzire menni. Nem mer hazamenni nélkülem. Akkor aztán tuti magyarázkodhatna, merre járt – kuncogtam magamban.

Ledobtam magam az egyik asztalhoz, és kértem valami erőset, majd még egyet és még egyet. Habár magabiztosnak mutatkoztam, belül tombolt bennem a feszültség. Igyekeztem kellőképpen ellazulni. Figyeltem a magukat kellető lányokat. Az egész egyelőre csak a vizuális gyönyörről szólt, ami, reméltem, hogy izgalomba hoz majd, mert elhatároztam, le fogok feküdni azzal a nővel, aki legelőször meztelenül táncol előttem. Elegem volt már az önsajnálatból, önsanyargatásból. Nem mintha szükségem lett volna efféle lányokra, de nekem éppen elég volt a saját nyomorom. Nem hiányzott, hogy egy balul elsült próbálkozás után még magyarázkodnom is kelljen valakinek, vagy ami ennél is rosszabb, mást is megsebzek. Egy sztriptízklubban ez másképp ment, azzal, hogy fizetek, nem kell attól tartanom, hogy bárki is tapadni kezd, vagy nyafogni. Nincs semmi kötelezettség.

Alig telt el pár perc, máris gyönyörű nők célpontjává váltam, akik erotikus táncot lejtettek körülöttem, majd az ölembe ültek, becézgettek, simogattak és próbálták nekem eladni magukat. Persze jó pár táncot kifizettem, mire egy szőke, kék szemű lány huppant az ölembe, és ott is maradt. Meglehetősen hasonlított az én Catemre.

– Mit szeretnél, szépfiú? – kérdezte hízelkedve, szorosan hozzám simult, miközben a mellkasom cirógatta.

– Felejteni – válaszoltam, és gondolkodás nélkül a szájára tapadtam. Heves csókolózásba kezdtünk, de fura módon semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani belőlem.

– Hol vagy, Cat? – leheltem a szájába.

– Itt vagyok – felelte. – Szerelmi bánat? Segítünk rajta. Tetszel nekem. Gyere velem! – fogta meg a kezem, és húzott maga után. Egy üres helyiségbe terelt, majd ott lelökött az egyik fotelbe.

– Mesélj, mire vágysz! – A tekintetével folyamatosan incselkedett. Nem szégyellte magát, hiszen prosti volt, nap mint nap ezt kellett csinálnia. Kacéran ledobta magáról a feleslegessé vált utolsó leheletnyi anyagot is, majd készségesen letérdelt előttem. Nem tudom, mi lehetett a bajom, mert ahelyett, hogy elengedtem volna magam, egyre feszültebbé váltam.

– Majd én segítek felejteni – majd elkezdte kicsatolni a nadrágom. Hátradöntöttem a fejem, élvezni akartam, de ekkor szabadult el az elmémben a pokol. Catet láttam, ahogy vádaskodva fölém tornyosul, majd azt, ahogy ugyanígy előttem térdel meztelenül. Ettől úgy éreztem, elárultam őt, kétségbeestem, mert sarokba szorítottak az emlékek. Hiába munkálkodott nagy hozzáértéssel buzgón a szőkeség a lábaim között, élvezet helyett rám tört a pánik. Mielőtt komolyabban is belekezdhettünk volna a dologba, a nadrágom felrántva ugrottam fel. Iszonyú kellemetlen volt.

– Bocs, de ez nekem nem fog menni – nyögtem ki.

– Jaj, dehogynem. Engedd el magad, neked csak élvezned kell. Bármilyen perverz dologra vevő vagyok. Hívhatsz Catnek is, ha úgy tetszik – duruzsolta.

A kezébe nyomtam a neki járó pénzt, és szó nélkül kiviharzottam a helyiségből. Kétségbeesésemben megtámadtam a bárpultot. Látni sem akartam a nőt. Egyik italt döntöttem magamba a másik után, egészen addig, amíg már magamról sem tudtam. Gőzöm sincs, mennyi ideje csinálhattam ezt, de egyszer csak ott termett mellettem Matt, és ki akart terelni a bárból.

– Hagyj engem békén – tiltakoztam. – Hagyj engem meghalni! – ismételgettem.

– Még csak az kéne! Nők hada koncolna fel, élen Maggie nénikéddel és a húgoddal – rángatott levakarhatatlanul.

– Nem érdekel! – csapkodtam a levegőbe, de célt, azt nem találtam, csont részeg voltam. Már egészen biztosan tudtam, sosem leszek képes egyetlen nővel sem szexelni. Cat nem fogja hagyni, hogy boldog legyek, ő örökké ott lesz…

Utolsó emlékem, ahogy Matt beszél hozzám, de nem hallom a hangját, egy időre minden sötétségbe borult.