Ördögi kísértés

Reggie – Két dologhoz értek: a játékhoz és a nőkhöz

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.ordogi-kisertes.html

A rulett volt a legközkedveltebb szerencsejáték ebben a kaszinóban. Pofon egyszerű szabályai miatt vált népszerűvé. Nem kell különösebb agyalás hozzá. Minden cellához szám és szín tartozik, ezek különböző kombinációjára helyezik fel a játékosok a téteket. Hihetetlen összegek landoltak pillanatok alatt az asztalon, melyek hatalmas nyereményekkel kecsegtették a játékosokat. Hamar pörögtek egymás után a tétek, és ennek köszönhetően én is lassan magamra találtam. Időnként összeakadt ugyan a tekintetem a kis jelenéssel, de ő a bosszantásomra igyekezett a kontaktust a minimálisra csökkenteni. Nem tetszett, hogy amióta csak megláttam, ő uralta a terepet. Sürgősen a kezembe kellett vennem az irányítást. Összegyűjtöttem a legnagyobb értékű zsetonokat az asztalról.

– Már végzett is? – vont kérdőre, és végre újra mélyen a szemembe fúrta a tekintetét. Tudtam jól, hogy az ő dolga engem minél tovább az asztalnál tartani, hiszen minél többet játszom, annál nagyobb az esély, hogy veszítek és ezzel a kaszinó bevételét növelem. Ördögi vigyorral a képemen a fejem ráztam.

– Még csak most jövök bele – kacsintottam felé, ő pedig a kezemben lévő zsetonokra pillantva elismerően hümmögött.

– Maga aztán tud élni, Mr. Reynolds – szaladt ki a száján, de gyorsan az ajkába is harapott. Ezzel ismét sikerült kizökkentenie. Bosszúsan szitkozódtam magamban. Elképesztő, hogy ennyi év csajozás után még volt nő, aki képes volt ilyet kihozni belőlem.

– Inkább úgy fogalmaznék, szeretek – válaszoltam az előbbi megjegyzésére. A legtöbb nő oda volt a veszélyesen élő pasikért, akik nem riadtak meg az esetleges kockázatoktól. Le akartam őt nyűgözni. Bármi áron. Intettem, hogy adja ide a kezét. Vonakodva, de felém nyújtotta. Felfordítottam, majd a tenyerébe nyomtam a zsetonokat. Aggodalmasan, kérdőn pillantott felém.

– Most maga jön – intettem a fejemmel az asztal felé.

– Én nem játszom, Mr. Reynolds. A matek nekik dolgozik – bökött a krupié felé. – A nehezen összekapart nyereséget gyorsan elviszi egyetlen peches sorozat – akarta visszaadni a pénzt.

– Hitetlen – ráztam a fejem. – Ez nem a maga pénze, az enyém. A maga számára nincs tétje a dolognak. Egyébként pedig érzem, hogy maga szerencsét hoz nekem – hajoltam közelebb és ördögien suttogtam a fülébe. – Itt vannak ezek a zsetonok. Tegyen fel mindent egy mezőre! – csábítottam.

– Ez rengeteg pénz, és én nem kockáztatok – hüledezett. Tudtam jól, mi a pálya. A hostessek csak óvatosan csinálhattak ilyesmit. Ha egy ügyfél berágott amiatt, hogy eljátszották a pénzét, komoly gondjai lehettek a kaszinónak. Többnyire annyi volt a dolguk, hogy biztassák a játékosokat a további tétek feltételére.

– De én igen, és ez az én pénzem – erősködtem. – Nem azért vagyok itt, hogy milliomos legyek, hiszen már az vagyok, hanem hogy jól érezem magam. Lássuk be, a főnökei fognak a legjobban örülni, ha elveszíti. Gyerünk, tegye csak fel! Magának nincs vesztenivalója – noszogattam. Lepillantott a zsetonokra, majd felém kapta a fejét.

– Ez több mint a fogadási plafon. Ennyit nem tehetek fel egy mezőre – kerekedtek ki a szemei.

– Azt gondolom, ez esetben kivételt tehetünk – pillantottam a kaszinó közelben álló igazgatójára, aki helyeslően bólintott a kipirosodott arcú kísérőm felé. Éreztem, hogy sosem hozták még ilyen helyzetbe. Izgatott a tudat, hogy én ismertethetem meg ezzel az élménnyel. Látszott rajta, habár vagány csajnak tűnt, legbelül azért csak egy félénk kis nyuszi volt.

– Ha nem jön be a választott szín, akkor garantáltan elbukom a pénzét – morfondírozott.

– Ilyen az élet – néztem mélyen a szemébe. Tetszett nekem ez a nő.

– De ha hatszor piros jött ki, mennyi az esélye, hogy hetedjére is piros fog kijönni? – tanakodott.

– 50% – vágtam rá.

Elgondolkodva ingatta a fejét.

– Téved. Ha 50% lenne az esély, akkor nem is lenne rossz business! De ott van a nulla is, ami miatt hosszú távon bukni fog – összeszűkült a szeme. – A bank pedig garantáltan nyer – fejezte be az előző mondatát. – Nem akarok ünneprontó lenni, de nem ezen fog meggazdagodni. A nulla a rulettben se nem piros, se nem fekete, nem is páros, nem is páratlan. Fel kell önt világosítanom, hogy átlag minden harminchetedik pörgetés a kaszinó tiszta haszna. Vagyis messze nem 50% a nyerési esélye.

Most ki is akar itt kit lenyűgözni? Hangos kacagásban törtem ki. Ma este tényleg remekül szórakozom. A legtöbb nő gondolkodás nélkül, lelkesen dobta volna bármelyik mezőre a pénzem, mialatt kéjesen hozzám dörgölőzik, de ő nem. Megfogtam a kezét benne a zsetonokkal.

– Az élet csak egy játék. Maga dönti el, hogy játékos vagy játékszer lesz benne – csábítottam. – Játsszon! Szűz keze van, ha jól sejtem. A szűz lányoknak pedig mindig szerencséje van – kacsintottam rá, mire lesütötte a szemét. Igen, ez a nő is határozottan olyan, mint a rulett… Megteszem a tétjeimet, és vagy bejön, vagy nem, de én kockáztatok, hiszen nincs veszítenivalóm.

Egy pillanattal később felkapta a fejét, elszántan behajolt az asztalra és mindent feltett a nullára. Alaposan megfigyeltem őt. Kecsesen ringatta a csípőjét, kacéran megvillantotta a combfixét. A nyálamat csorgattam, ahogy behajolt a rulettasztalra megtenni a tétjét. A mély dekoltázsa belátást engedélyezett a domborulataira, kerek fenekén pedig kihívóan feszült a leheletvékony anyag. Elállt tőle a lélegzetem. Innentől kezdve nem érdekelt semmi, csak hogy megkaphassam. Hú, mekkorát fogok ma élvezni.

Tátott szájjal meredtem rá. Magabiztosan, felvont szemöldökkel, kihívóan nézett rám. Hosszú combok, derékig érő szőkésbarna hajzuhatag. Mégis ki tudna ellenállni neki? Hűha! Azonnal átjárta a testem a vágy. Játszik velem. Ez jó. Biztosra vettem, hogy akármi is lesz ennek a játéknak a végeredménye, fél órán belül a kaszinó valamelyik emeleti hotelszobájában fogom döngetni ezt a bombázót. Hazáig tuti nem várok! Ő is engem nézett, a krupié pedig elindította a kereket. Mámorító érzés volt. Mintha egy hullámvasúton ültem volna.

A rulettben általában mindössze néhány egyszerű szabály érvényesül, melyekkel könnyű elkezdeni játszani, de a játék idővel egyre bonyolultabb és bódítóbb lesz. A fehér rulettgolyó együtt pörög a kerékkel. Amikor a kerék megáll, a golyó is megérkezik a kerék valamely cellájába. Ezzel a játéknak vége. Az egész pár perc alatt lezajlik. Amelyik számon a golyó végül megáll, az lesz a nyerő, és ha erre fogadtál, te nyertél. Igen ám, de a számoknak bizonyos tulajdonságait is megtehetjük. Piros, fekete; páros, vagy páratlan… Jól mondta a gyönyörűség. A nyerési esélyünk az első pörgetésnél kevesebb mint 50%, megközelítőleg 48,6%. Tehát nagyobb esélyünk van veszíteni, mint nyerni. A vesztes téteket pedig a krupié könyörtelenül besöpri a bankba.

Ami engem lenyűgözött a rulettben, az a kilépés az irracionalitásba. Kapcsolat a véletlen birodalmával. A rulettasztalnál a siker vagy a kudarc nem függött a logika törvényeitől. Ez valahol felidézte bennem a világ sötét kezdetét, amikor még nem létezett erkölcs. Ebben a játékban korlátlan lehetőségek nyíltak arra, hogy kihívjuk magunk ellen a sorsot, és valami hatalmas szerencsével helyrehozzuk a származásunk, szegénységünk, helyzetünk és életkörülményeink miatt elszenvedett igazságtalanságokat. Egy pillanat alatt találhattuk magunkat a mennyben, vagy a pokolban.

Hosszan néztük egymást, amikor meghallottuk, hogy koppan a golyó. Egyszerre kaptuk az asztal felé a fejünket. Nulla. Nyert. A hangos ováció gyűrűjében kikerekedett szemekkel szuggeráltuk mindketten a kereket. Lelkes sikoltozás vette kezdetét az asztalnál, a kis Victoria azonban meredten, értetlenül bámulta a golyót.

– Gratulálok! Ügyes volt – tapsoltam neki elismerően. Döbbenten kapkodta a fejét köztem és a rulettasztal közt. Nem voltam hülye, tisztában voltam vele, hogy azért tett fel mindent a nullára, mert remélte, hogy mindent elveszítek. Annak az esélye, hogy a nulla jön ki, ironikusan majdnem egyenlő volt a nullával. És mégis! Ő még nem tudhatta, de a szerencse mindig mellettem van!

 

Vicky – A bűn barlangjában

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.ordogi-kisertes.html

Már megint ez a Reynolds. Ennek sincs jobb dolga, mint minden este itt szórni a pénzét. Ez sem az én napom.Reméltem, hogy ma nem jelenik meg, de ha mégis, akkor nem engem kér, hogy úgy járjon-keljen velem az oldalán, mintha valami ékszer lennék. Díszként viselt és túlzásokba is esett. Le akart nyűgözni. Nem adja fel egykönnyen! Hogy fogom én ezt elviselni? Reméltem, hogy már elsőre is vette a lapot, ám az utána történtek nem erre utaltak. Kicsit feszélyezett, amikor felkereste a hostess ügynökséget is, ahol dolgoztam, és rajtuk keresztül kért fel egy-két munkára. Az volt az érzésem, hogy ki akar sajátítani, de én nem vagyok senki tulajdona és nem is leszek soha! Természetesen a magas honorárium ellenére, visszautasítottam a munkákat.

Az a férfi még nem született erre a földre, aki engem birtokolhatna. A barátnőm fogalmazott úgy: „Vicky, te rosszabb vagy, mint a betonoszlop. Aki téged ledönt majd, azelőtt én is mélyen meghajolok.” Azért folyton az a pénz motoszkált a tudatomban, amit kereshettem volna egy-egy ártatlan estével. Azonban féltem, hogy az ígért magas összegért cserébe esetleg más szolgáltatásokat is akar, mint amire valóban szólt a felkérés. Ráadásul ezen vágyait egyszer már nyíltan a tudomásomra is hozta. Féltem, félreérti a beleegyezésem. Nem volt kedvem belebonyolódni, de szó, ami szó, mindennek ellenére nem lehetett mellette okom panaszra: legutóbb is csinos borravalót hagyott nekem, nem fukarkodott a fizetésnél. Azonban ez sem segített azon, hogy megkedveljem akár őt, akár csak a hozzá hasonló alakokat, de sajnos el kellett viselnem, hiszen belőlük éltem.

– Áh, Miss Sawyer, de örülök, hogy újra látom – üdvözölt szívélyesen, széles vigyorral az arcán a milliomos. Úgy mért végig tetőtől talpig, hogy szinte kiolvastam a szeméből, hogy megjött rám a gusztusa és ezt meg sem próbálta palástolni.

Örül? Hát én nem annyira. És mégis, meg kell hagyni, fene jóképű, az már biztos. Nem csak a pénzügyekben bánt vele bőkezűen az élet.

A harmincas éveinek közepét taposhatta, kisportolt alakját rásimuló divatos, méretre szabott öltöny fedte, és hát… igazi szívtipró volt. Sötétbarna szemei szinte vonzották a tekintetem, és ha elkapott, nem eresztett. Kerültem is a pillantását, amikor csak lehetett. Kigombolt zakója alatt elegáns fehér ing lapult, és hozzá illő nyakkendő. Észvesztően dögös és szexi volt. Vágyódást keltett, veszélyt sugallt, sütött róla, hogy rosszfiú. Ennek a pasinak tagadhatatlanul van kisugárzása. Ezért nem is értettem, hogy jövök én a képbe. Ha elkezdett játszani, hamar körüldongták a nők, minden estére egy újabb díszpéldány feszíthetett volna az oldalán, ám ő mégis rendíthetetlenül engem akart. Habár… sejtettem is, miért: az elérhetetlenségem csábította. Az a fajta volt, aki sosem adja fel. Csak az volt a baj, hogy hívogatóan hatott rám. Pedig az ilyen pasasok nálam szóba sem jöhetnek. Fájdalmat okoznak, kegyetlenül kihasználnak, majd eltipornak. Nem hagyom, hogy hajtson a vágy! Pedig ennek az alaknak nemcsak a bankszámlája volt vonzó, hanem ő maga is.

– Nem gondoltam, hogy ma is benéz – fogadtam a felém nyújtott karját. Finom könnyedséggel belekaroltam és léptem mellé. Nem voltam oda ezekért az érintésekért. Zavart, hogy megremegett tőle a gyomrom.

– Ki sem hagytam volna – léptünk egy pókerasztalhoz és játszani kezdett. Teljesen elmerült a játékban, én pedig a kaszinó vendégeit pásztáztam. Unatkoztam. Megpillantottam Dan Butlert, az egyik kedvenc vendégemet. Azon az estén is az ő társaságában voltam, amikor megismertem Reynoldsot. Mr. Butler igen jólelkű, hatvanas férfi volt. Azonban ha a szerencsejátékról volt szó, ő sem a józan észre hallgatott. Aggódni kezdtem, amikor láttam rajta azokat a bizonyos jeleket. Pánikkal a szemében lazított a nyakkendőjén, nem győzte törölgetni az izzadságot a homlokáról. Segítségre volt szüksége.

– Bocsásson meg, de akadt egy kis elintéznivalóm. Mindjárt visszajövök – szóltam Reynoldshoz, aki látszólag elmerült a játékban.

– Rendben, de siessen vissza! – kiáltott utánam.

Fittyet hánytam a megjegyzésére, és a szomszédos pókerasztalhoz indultam.

– Mr. Butler, minden rendben? – szorítottam meg bátorítóan a vállát.

Elhomályosult tekintettel nézett fel rám.

– Maga az, Vicky? Elveszítettem mindent – meredt az asztal közepére.

– Jöjjön – húztam fel a székből, mert tudtam, hogy újabb őrültségre készül.

– Most mi lesz? Az utolsó centjeim is odavannak – botladozott mellettem. Teljesen megtört.

– Semmi baj – kísértem a bárpulthoz. Döbbent arckifejezése arról árulkodott, hogy ezt az estét nagyon nem így tervezte. Bár ki az, aki veszíteni akar egy kaszinóban?

– Mi lesz most? Nekem végem – temette az arcát a tenyerébe.

– Ez nem a világvége – mosolyogtam rá biztatóan.

– De az. Számomra az.

Legtöbbször pont azért voltam én az idős úr kísérője, mert nem biztattam, sokkal inkább visszafogtam a meggondolatlan tétektől és ezért legtöbbször a nap végén bőkezűen meg is jutalmazott. Kedveltem az öreget. Sokat anekdotázott, vidám természete gyakran feledtette velem, milyen kegyetlen is ez a világ.

– Mindig van új nap. A legmélyebb gödörből is van kiút – mondtam. Én már csak tudom.

– Nekem nincs.

Végtelen szomorúság tükröződött a szemében.

– Ne keseredjen el! – vigasztaltam, miközben intettem a pultosnak, hogy adjon valami erőset.

– Ne – húzta le a kezem. – Már annyim sem maradt, hogy az italt kifizessem – zokogta el magát. Összeszorult a szívem. A hátát simogattam, amikor egy pohár whisky landolt a pulton.

– A vendégem. – Az ismerős hang irányába fordultam. Reynolds.

– Köszönöm – nézett rá hálásan az öreg. Felhajtotta, majd végigmérte a jótevőjét.

– Dan Butler – nyújtotta a kezét.

– Reggie Reynolds – ráztak egymással kezet.

– Mi történt, Mr. Butler? Miért borult ki ennyire? – érdeklődött együttérzőn.

– Tartoztam a banknak, de nem volt nálam annyi pénz – dadogta a pórul járt játékos, majd az uzsorás felé sandított. Azonnal összeraktam, mit akar nekem elmondani.

– Hogyan mehetett ebbe bele? – estem neki. – Annak idején megállapodtunk, hogy nem kockáztat többet, mint amennyi magánál van – dorgáltam meg. – Megígérte nekem!

– Rövid határidőre kaptam a pénzt, de képtelenség, hogy ennyi idő alatt visszafizessem.

– Mr. Butler – szörnyedtem el. Elszorult a szívem.

– Tudom, drága, de elkapott a hév. Biztos voltam benne, hogy nyerek – szabadkozott.

– Oh, Mr. Butler – sóhajtottam.

– Mennyi pénzt kapott kölcsön? – szólalt meg Reynolds.

– Többet, mint amennyit egy hónap alatt össze tudnék kaparni – csuklott el Butler hangja.

– Mégis mennyit? – faggatózott tovább.

– Kétszázezret – sütötte le a szemét az öreg.

– Oké – kapta elő Reynolds a csekkfüzetét, ráfirkantotta az összeget, és átnyújtotta neki. – Mostantól nekem tartozik. Ahogy tudja, úgy törleszti. Nem kell félnie, nem küldök magára verőlegényeket.

Gyökeret vert lábakkal, tátott szájjal mereven bámultam őt. Nem akartam hinni a szememnek. Mr. Butler nem győzött hálálkodni. Mintha új életre kapott volna, úgy ugrott le a bárszékről, hátba veregette a jótevőjét, majd elindult az uzsorás irányába.

– Ezek szerint a maga szíve sincs kőből – ámultam. Mégsem olyan rossz ember – állapítottam meg magamban.

– Ezt nem állítottam, de ha maga egész este őt vigasztalja, akkor velem mi lesz – vonta meg a vállát.

Visszaszívom. Önző, egoista majom!

– Inkább kifizette Mr. Butler minden adósságát, csak hogy magával foglalkozzam? – horkantam fel. – Maga egy… egy…

– Mondja csak ki, önző vagyok. Nem tagadom. Igen, az vagyok. Életfilozófiám, hogy az életem rólam szól. Nem fecsérlem az időm. Jöjjön! Mr. Butlerrel ellentétben nekem valóban nyerő szériám van.