Elvarratlan szálak

Aria – Cross doktor, ha nem tévedek

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.elvarratlan-szalak.html

Embertelenné vált nálunk a helyzet. Borzasztó. Minden ambiciózusabb orvos a magánklinikákra ment dolgozni. Az orvosoknak – különösen azoknak, akik egy-egy osztály, részleg vagy intézmény irányításáért voltak felelősek – nap mint nap dönteniük kellett, hogy az orvosi esküjük szerint cselekednek-e, vagy eleget tesznek az elsősorban a finanszírozási rendszerben testet öltő aktuális egészségpolitikai elvárásoknak. Kiábrándító volt, hogy egyre többen fordítottak hátat a betegeknek. Mi pedig a Roma Ospedaléban küzdöttünk, ahogy csak bírtunk. Dupla műszakot nyomtunk, hogy zavartalanul működhessünk, és ne legyenek fennakadások. Egy csomó orvosi állás üresedett meg, és csak elenyésző alkalmas jelentkező volt. Az orvosaink jelentős részének energiáját nem a gyógyítás szívta el, hanem az igyekezet, hogy amíg lehet, fenntartsák az osztályuk működőképességét. A nehézségek pedig fokozódtak, hiszen az újabb ágyszámcsökkentésektől nem lett kevesebb beteg, legfeljebb az eddigieknél is kevesebb idő és energia jutott rájuk, így az orvosok a korlátozások miatt egyre kevésbé tudták teljesíteni azt, amit az esküjükben vállaltak. Ami ennek az egésznek talán az előnye volt, az az, hogy sokkal hosszabb pórázon voltam tartva rezidensként. Nagyobb volt a szabadságom és a döntési jogköröm. Nem loholt folyton valaki a nyakamban. Több feladatot, műtétet láthattam el, mint az átlag rezidensek, és csak a tényleg kritikus esetekkel kerestem meg dr. Gattit.

Most is éppen az irodája felé tartottam, mikor az utam állta a lépcsőfordulóba tömörült nővérek gyűrűje.

Nocsak! Ajándékosztás? Csak akkor ilyen lelkesek.

– Megérkezett az egyik jelentkező – vihorászva sutyorogtak. – Vajon melyik részlegre kerül? Nem tudja valaki, melyik állásra pályázik? Dögös, az egyszer már biztos! – mustrálták a csajok.

A kíváncsiságomnak teret engedtem, és kikukkantottam mellettük. Megpillantottam egy fiatal férfit. Na, ne! – hangolódtam le azonnal. Bakancs és farmer? Ez lenne annyira menő? De meg kellett hagyni, valóban dögös volt a szerelésében. A nadrágján haladtam felfelé. Lezser öltözékét egy kockás inggel egészítette ki. Hát ízlése az nincs – állapítottam meg. Az összkép: szörnyű!

– Lehet, hogy az ápolói állásra pályázik – szólaltam meg kissé erélyesen. Mikor észre vettek a henyélő, nyálcsorgató lányok, kihúzták magukat. Gyűlöltem, mikor a folyosón lebzseltek. – Nincs jobb dolguk? – pirítottam rájuk, mire zavarukban szétszéledtek. A kórlapokkal a kezemben haladtam az ismeretlen férfi felé. Még egyszer végigsiklott rajta a tekintetem.

Ha rajtam múlna, nem fecsérelném még az interjúra sem a drága időm. Lerítt róla, hogy nem veszi komolyan az életet. Olyan laza volt, majd szétesett. Ide nem kellenek az ilyenek orvosok. Erről a fazonról messziről ordít, hogy hanyag, felelőtlen, megbízhatatlan, és egy valódi szoknyavadász – állapítottam meg, ahogy forgolódott a lányok után. Nem kerülte el a figyelmem az sem, hogyan kacsingatott az érte ácsingózó nővérkék felé. Kár, hogy a klinikánk nem finnyáskodhatott. Előre féltem, ki kerül majd a mentorom, dr. Moretti helyére. Őt legalább szerettem és tiszteltem. Ő volt az, aki a kezdetektől maximális teljesítményre és lelkiismeretes munkára sarkallt. Felnéztem rá. Bárki is jön utána, nem lesz ugyanaz. Remélem, nem ehhez a pasihoz hasonló fickó lesz.

– Áh, Aria. De örülök, hogy jön – bukkant fel dr. Gatti a semmiből. – Szeretném magának bemutatni dr. Crosst – vezetett vissza a férfi irányába.

Ráemeltem a tekintetem az újdonsült doktor úrra, aki a lefegyverző mosolyát villogtatta felém. Ekkor pillantottam először a szemébe. A pillantása maga volt a tűz. Te jó ég! – kaptam el róla a szemem. Megperzselt.

Dr. Cross… Ha kiderül, hogy szívsebész, menten elájulok… a szívbeteg hölgyeink szívműködése pedig minden kétséget kizáróan leáll, ha megpillantják. Minden nő egy ilyen pasi karjai közt akar meghalni.

– Dr. Cross az új traumatológusuk – folytatta dr. Gatti a bemutatást.

– Hogy mink? – kaptam a főorvosra a fejem. Ez csak valami rossz vicc lehet.

– Az új baleseti sebészünk és az ön új szakmai felettese – közölte lelkesen.

Biztos vagyok benne, hogy tátva maradt a szám. Kis híján én magam is azonnal ellátásra szorultam. Hiszen ez a pasi a cipőjét sem képes rendesen befűzni – pillantottam a bakancsára. Kizárt, hogy felérjen dr. Moretti szakmai tudásához! Fiatal volt és biztosra vettem, hogy jobban érdekli majd a lányok szoknyája, mint a betegek. Jesszusom, ne! Még biztos, hogy alszom. Ez egy rémálom!

– Dr. Gatti, beszélhetnénk négyszemközt? – fúrtam a tekintetem a főorvoséba.

– Nem, Aria! – jelentette ki elszántan. – Nem érek rá! Már egy műtéten lenne a helyem – fenyegetően villogott a szeme, majd az újoncnak szentelte a figyelmét.

– A doktornő Aria Bianchi. Beszéltünk már róla, a maga rezidense lesz – tálalta dr. Crossnak a kész tényeket. Elfogott a pánik. Nekem ebbe tényleg nem lesz beleszólásom? Egy darab húsnak éreztem magam, amit épp most adtak el.

– Minden tiszteletem a magáé, dr. Gatti, de nem hiszem, hogy… – hadartam, a főorvost azonban nem nagyon izgatta a mondandóm.

– Remek! Feltételezem, maga is boldog – préselte ki a fogai közt. – Végre újra van szakmai felettese.

Boldog? Én? Egyáltalán nem – ordított a belsőm. Ez a férfi itt mellettem maga a rémálmom.

– Mutasson is meg mindent dr. Crossnak – folytatta –, mert úgy döntött, azonnal munkába is áll. Sok a tennivalónk. Nem érünk rá egész nap itt téblábolni. Sok szerencsét, Aiden… – veregette vállba, majd felém fordult. – Aria! Viselkedjen! – súgta, majd eleresztett egy széles mosolyt. Viselkedni? Én? Hosszan hunytam le a szemem és mélyeket lélegeztem.

Magamra maradtam az ismeretlen orvosunkkal. Csak lassan tértem magamhoz. Aiden? Milyen név az egy pasinak, hogy Aiden? Majdnem hangos kacagásban törtem ki. Ez az egész helyzet csak annyira lehet komoly, mint a neve. Ez a férfi az én szakmai felettesem? Röhej! Vizsgálódón futtattam rajta végig a tekintetem. A szeméhez érve széles vigyorral a képén küldött felém egy csibészes kacsintást.

– Talán kezdhetnénk arra – böktem a szemészet irányába –, rángatózik a szeme – közöltem cinikusan. Vette a lapot, mert zsebre dugott kézzel a szemembe fúrta a tekintetét. Hosszan álltam a pillantását. Ha azt hiszi, engem levesz a lábamról, nagyon téved.

– Maga most flörtöl velem, Aria? – hosszú szempillái alól sandított rám. A levegő megakadt félúton, és a szívem is kihagyott egy ütemet. Az orgánuma valami észveszejtő volt. Nyeltem egy nagyot. Időbe telt, amíg megtaláltam a hangom.

– Dr. Bianchi, ha kérhetem – öleltem át magam előtt a kórlaptömeget. És megint ott az a bizonyos bugyiszaggató vigyora. Sikoltani, toporzékolni tudtam volna a mélységes csalódottságtól. Egy szó nélkül kísértem őt el a leendő irodája ajtajáig.

– Ha készen áll, keressen – akartam neki hátat fordítani.

– Én bármikor készen állok – a hangsúlya erősen kétértelmű volt. Szúrós tekintetemmel szinte ledöftem. Kinyitottam a szobája ajtaját, beléptem, majd mikor ő is, akkor erőteljesen bevágtam mögötte. Nagyot ugrott ijedtében. Rám kapta a döbbent tekintetét.

– Rendben, dr. Cross – csaptam a kórlapokat az asztalára. Felvont szemöldökkel méregetett. Ettől kicsit zavarba jöttem. – Kezdhetné azzal, hogy átöltözik – pásztáztam rajta végig.

– Nem értem, mi baja van az öltözékemmel. Nem mindegy magának, miben mentem meg az emberek életét? Vagy ezzel más célja van? Másképpen is feltérképezne?

Pofátlan vigyor suhant át az arcán. Kihívóan a tekintetembe fúrta az övét, majd elkezdte laza mozdulatokkal kigombolni az ingét. Zavarba jöttem tőle. Jesszus! Ez kicsit sem szívbajos!

– Megvárom odakinn – indultam az ajtó felé. – Szóljon, ha elkészült – nyeltem egy nagyot.

– Nem kell elrohannia – kapta fel a ruhájára a fehér orvosi köpenyt. Láttam az arcán, hogy kifejezetten jól mulat rajtam. Elvörösödtem, de már nemcsak attól, hogy zavarba hozott, hanem a méregtől is. Gyűlöltem, ha hülyét csináltak, vagy gúnyt űztek belőlem. Nem tudtam leplezni, hogy mennyire ellenszenves volt.

 

Aiden – Mellékállás

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.elvarratlan-szalak.html

Pár órával később egy eset újra összehozott bennünket. Egy nőt hozott be a mentő, aki állítólag legurult a lépcsőn. Aria rám nézett és várta, hogy engedélyezzem, hogy ő vegye fel a beteget. Bólintottam, mire rá is ugrott a mentősökre. A nyomukban ballagtam és hallgattam a mentősök részletes beszámolóját.

– A hölgy neve Laura Poggi – tájékoztatott Aria. Bólintottam, majd a nőhöz léptem.

– Üdvözlöm. Én dr. Cross vagyok. Signora Poggi, meg tudná mondani, mi történt pontosan? – kérdeztem, mialatt azt néztem, Aria hogyan vizsgálja meg a nő karját.

– Úgy tűnik, hogy eltört a karja, Laura, de még meg kell röntgenezni – közölte vele Aria a kórlapja kitöltése közben.

– Egyéb traumás sebek? – érdeklődtem, mert valami kellemetlen érzés kerített hatalmába, ahogy a nő rémült szemébe néztem.

– Zúzódások az arcon és a jobb csípőjén, a csuklója pedig enyhén duzzadt – számolt be Aria.

– Mekkorát esett, Laura? – léptem közelebb és az állam dörzsöltem.

– Én nem is tudom – kapkodta zavartan a tekintetét.

– Megmondaná, hogy esett el? Az alkarjára esett vagy inkább a csuklójára? – faggatóztam. Aria összeráncolt homlokkal fürkészett. Nem értette, miért zaklatom a pácienst.

– Nem emlékszem rá, sajnálom – sütötte le a nő a szemét.

– Semmi baj – nyugtattam meg. – Majd a röntgenből kiderül.

– Egy alkar-, csukló- és könyökröntgen – jegyezte fel Aria és velem együtt hagyta el a vizsgálót.

– Ez meg mire volt jó? – érdeklődött inkább kíváncsian, mint vádlón.

– Neked nem tűnt fel? A fejemet tenném rá, hogy ez a nő nemcsak simán elesett, hanem bántalmazták.

Döbbenten meredt rám.

– Megtennél nekem valamit? – léptem hozzá közelebb és a fülébe suttogtam. – Keresd ki a hölgy kórtörténetét az archívumban, szeretném tudni, hányszor járt már nálunk.

Ámultan emelte rám a csodás szemeit, de nem kért további magyarázatot.

– Azonnal – rohant is el a dolgára. Mély levegőt vettem és csak reméltem, hogy tévedek.

Órákkal később éppen befejeztem egy műtétet, mikor a kedvenc doktornőm, mint egy hurrikán ragadta meg a karom és rángatott a legközelebbi üres vizsgálóba. Az érintésétől szaporábban vert a szívem.

– Ezt nézd! – lépett az egyik falhoz és világította meg az első röntgenképet a kezében. – Ez a hölgy jelenlegi felvétele – tájékoztatott. – Tisztán látszik rajta az alkartörés, de a könyöke nem sérült – hadarta el, amit én is jól láttam.

– Szerencséje volt – bólintottam.

– És mégsem. A törés szögéből egyértelmű, hogy nem ráesett, hanem lesújtottak rá – vonta össze a szemöldökét.

– Sajnálom, hogy igazam volt – bólogattam.

– Nézd, mit találtam még – helyezte fel a következő felvételt.

– Ez mi? – tanulmányoztam.

– Egy korábbi vizsgálat eredménye. Ebben is jó volt a megérzésed. Kiszedtem az archívumból. Látod ezt? Gyógyult bordatörések, és ez itt – bökött a képre – valamilyen tompa trauma.

– Talán egy baseballütő? – kaptam rá a tekintetem.

– És ez nem minden – emelte a magasba a további leleteket.

– Hol van most?

– Begipszeltük a törött karját, és itt van érte a férje, a papírokat intézi. Próbáltam beszélni vele, kifaggatni a történtekről, de mindent tagad. A nő haza akar menni a férjével. Semmiképpen sem engedhetjük el. De ha nem jelenti fel, akkor nem tehetünk semmit – esett kétségbe. – Mit csináljak?

Lázasan kutakodtam a gondolataimban.

– Együtt kitaláljuk. Nem fogjuk tétlenül nézni. Intézkedünk. Húzd egy kicsit az időt – pillantottam felé.

– Meglesz – vigyorgott cinkosan. – Köszönöm – nézett rám hálásan az ajtóból.

Mikor pár perccel később beértem a nőhöz, már ott volt vele a férje is. Ebben a pillanatban Aria is elindult, hogy teljesítse az általam rátestált feladatát.

A pasas mézes-mázosan fogadott és igyekezett valami hihető mesét előadni a felesége eséséről, amit persze nem vettem be.

– Beszélhetnék? – tereltem át egy másik, üres, üvegfallal ellátott helyiségbe.

– Valami baj van? – kérdezte menet közben.

– Igen – bólintottam, és ahogy beértünk, szembefordultam vele – Közölnöm kell önnel, Signor Poggi, hogy véleményem szerint ön egy elmebeteg – nem kerteltem. Dúlt a lelkemben a düh. Mindig gyűlöltem azokat a férfiakat, akik nők bántalmazásával akarták kompenzálni a saját gyengeségüket.

– Tessék? – hajolt a képembe.

– Ezen állapota pedig arra enged következtetni, hogy komoly fizikai veszélyt jelent a feleségére – folytattam, de a szavamba vágott.

– Te vagy az elmebeteg, öreg – taszított rajtam egy erőteljeset. – Mi a fenét képzelsz magadról? – Meg akart kerülni és kimenni, de az útját álltam. Addigra megérkezett Aria is a biztonságiakkal.

– Meddig bírja ki, hogy nem veri meg újra? Talán hazáig? – ingereltem. – Vagy majd csak egy pocsék munkanap után? Hű, micsoda férfi. Csak egyvalamit nem értek: egy korábbi röntgenfelvételen látszott a felesége három törött bordája. Az hogy történt? Kitalálom. Szintén egy szerencsétlen baleset. Minden bizonnyal leesett egy létráról – idéztem az akkori jelentést. – De lehet, hogy már nem is emlékszik, mit hazudott akkor.

– Hallgass el! – borult el az agya. – A tetves anyád! – üvöltötte. Indulatos lett és bemosott nekem egyet. Számoltam ezzel, hiszen pont az volt a célom, hogy szemtanúk előtt érjem el, hogy elveszítse a fejét. Hagynom kellett, hogy megüssön. Bizonyíték kellett, hogy veszélyes. Alexnek hála szinte egy bokszteremben nőttem fel, így jó volt a reflexem és csak éppen annyira hajoltam el az ütés elől, hogy ne okozzon komolyabb sérülést. Ám így is eltalált. Felrepedt a szám széle. A vér sós íze hamar szétáradt a számban. A kórház biztonsági személyzete azonnal rávetette magát az ürgére.

– Mondtam, hogy várj meg – förmedt rám Aria aggodalmas arckifejezéssel.

– Maguk el sem tudják képzelni, mit fognak kapni az ügyvédemtől – ordította a fickó, ahogy elkísérték. – Neked véged, öregem – köpött felém. Tovább tombolt, képtelen volt féken tartani az indulatait. Hosszan néztem utána, ahogy húzták ki a helyiségből.

– Kockáztatva a saját testi épséged, bebizonyítottad, hogy a férfi veszélyes másokra – értette meg a tervem, majd bólintott elismerően Aria. – Ehhez már nem is kell a felesége együttműködése. Ezzel most hőssé váltál – emelte rám szikrázó kék szemeit. – Aki orvosra, ápolóra támad, annak komoly büntetéssel kell szembenéznie. Egy időre egész biztos, hogy parkoló pályára tettük.

– A te szemedben vagy az övékben? – intettem a fejemmel az üvegfalon keresztül bámészkodó személyzet felé.

– Az övékben – somolygott, és lesütötte a tekintetét. Reméltem, hogy azért az ő szemében is nagyot nőttem.

– Akkor még van hová fejlődnöm – kuncogtam és a sajgó állam dörzsöltem.

– Gyere, ellátom a sebed – közvetlenül elém lépett és a két keze közé vette az arcom, úgy vizsgálgatta a sérülésemet.

– Kár rá időt pazarolni. Semmiség – motyogtam megbabonázva, de bíztam benne, hogy nem fog elengedni.

– De ezt a kis törődést most kiérdemelted – suttogta egy leheletre az ajkaimtól. Egy hosszú pillanatra egybeforrt a pillantásunk. Eltolt a vizsgálóasztalig és leültetett, így egy magasságba kerültünk. Mozdulatlanná dermedtem. Gondosan ellátta a sebem, a csípős fertőtlenítő ellenére kiélveztem minden pillanatát, hogy ilyen közel kerülhettem hozzá.