Bűnös viszony-sorozat

William –  Életem a káosz előtt

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Ez a nap is csak úgy telt, mint a többi. Semmi különleges nem volt benne. A házunk verandáján a forró kakaóm iszogattam, mialatt a nap lassan lebukott a horizonton. Hosszan lehunytam a szemem, és igyekeztem leküzdeni a fáradtságot, ami az utóbbi időben szinte felemésztett. Pár óra alvás, és indul minden elölről.

– Liam, hol vagy? Miért nem pihensz egy kicsit? – dugta ki a fejét az ajtón Joyce, a menyasszonyom.

– Nem lehet – fújtam ki a levegőt. Pihenés. Ez volt az, amiről hallani sem akartam, mert tudtam, ha lefekszem, csak még fáradtabb leszek. A hajsza pedig még nem ért véget. – A tettes még mindig szabadlábon van, és újabb áldozatok után vadászik – dörzsölgettem a halántékom.

– Aha, és te vagy az egyetlen zsaru ebben a városban, aki megállíthatja – forgatta a szemét. – Mondd csak, néztél ma már tükörbe? A vízi hulla szalonképesebb nálad – lépett közelebb. Érdekes hasonlat – vontam fel a szemöldököm.

– Mert te csak tudod, hogy az hogy néz ki – horkantam fel. Letettem a bögrém. A vízi hulla gondolatára felfordult a gyomrom.

– Olyan vagy, mint egy holdkóros – finomított. – Karikás a szemed. Frissebb aggyal te is hatékonyabb lennél – magyarázott. Volt benne igazság, de én nem tudtam volna nyugodtan aludni, amikor egy gyilkos újabb áldozat után kutat. Mi van, ha éppen akkor öl újra, amikor én az igazak álmát alszom? El kell kapnom, mielőtt újra lecsap. – Hidd el, az a bűnöző várhat még egy kicsit, aludj inkább pár órát – mosolygott, miközben mellém lépett.

Nem pazaroltam az időm azzal, hogy elmagyarázzam neki. Ezt ő nem érthette. Valójában senki nem érthette meg, akinek nem ez volt a hivatása. Nekem addig nem lesz nyugtom, amíg el nem kapom a gyilkost. De nem tudtam megállni, csak kiszaladt a számon:

– Közveszélyes, és minden perccel, amit szabadon tölt, csak egyre rosszabb lesz. Mentálisan is romlik az állapota.

– A tiéd is. Kialvatlan vagy, és ingerült – kontrázott. – Nem szeretném, ha a holnap esti vacsoránál ilyen állapotban lennél.

– Az már most lesz? – eszméltem rá, hogy utolért a végzet. Újabb családi összejövetel. – Uram, irgalmazz! – csúszott ki a számon.

– Ne légy már ilyen! Jó lesz, majd meglátod. Apa megígérte nekem, hogy nem piszkál majd téged.

– Úgysem fogja megállni – eresztettem el egy sóhajt. Ismertem az öreget. Nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy szekálhasson.

– Ezért kérlek meg téged is, hogy engedd el a füled mellett a megjegyzéseit. Ő már csak ilyen. Neki senki nem lehet elég jó.

– Főleg nem egy zsaru – nyögtem megvetéssel a hangomban. – Egy mezei nyomozó. Számára én vagyok az egzisztenciális hierarchia legalján. A szemében átlagon aluli vagyok, olyan ember, aki nem képes neked megadni ezt – böktem a hatalmas házunk felé, ami amúgy apuci jótékonysági adománya volt. Nem viselte el, hogy én és Joyce egy bérlakásban tengődjünk. Ez volt az egyik, amit sosem bocsátott meg nekem.

– Látod, te sem vagy jobb nála. Te is folyton a szememre veted, hogy nem születtem szegénynek – fonta mérgesen karba a kezét. Feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás.

– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani – léptem közelebb. Az egyik karommal átölelem, és nyomtam egy puszit a homlokára.

– Semmi baj. Jóváteheted, ha holnap időben, kipihenten hazaérsz, és erőt veszel magadon, és nem változtatod csatatérré az otthonunk – vágott vissza ártatlan mosollyal az arcán.

Az ajkamat vékony csíkká préseltem össze.

– Én? Hiszen az apád provokál folyton – morogtam félig magamban.

– Ne foglalkozz vele! Nem apámmal élsz együtt, hanem velem. Ha nekem jó vagy így, ahogy vagy, akkor nem mindegy, mit gondol az öreg? – kacsintott felém pajkosan.

Igaza van! Le van tojva, mit gondolnak rólam mások.

– Ideje indulnom – eresztettem el őt. Levette a korlátról a kakaóscsészémet, majd a mutatóujjával rám bökött.

– Ne felejtsd el, holnap este hétkor kezdjük. Időben itthon legyél ám! A szüleim nem bírják a pontatlanságot.

A szülei. Sokkal inkább az apja.

Mély lélegzetet vettem, és reményvesztetten megadtam magam.

– Rendben. Alszom pár órát, de hajnalban indulok – vonultunk be a házba.

Néhány órával később, ahogy azt sejtettem, még kábább voltam, mint előtte. Az alvás nemhogy nem segített, csak rosszabb lett. Álmomban is a legutóbbi tett helyszínén jártam, és csak a rengeteg vért láttam. Jóval az ébresztő csörgése előtt pattantam ki az ágyból. Lehúztam egy erős kávét, összeszedelődzködtem, amikor megpillantottam a kikészített öltönyömet.

Úgy látszik, ezt a ma esti vacsorát már semmiképpen sem fogom megúszni – ingattam a fejem. Igyekeztem a házból hangtalanul távozni, de egész úton az őrs felé azon merengtem, vajon mi baja lehet velem Joyce apjának. Én a jó gyerek vagyok. Az igazság szolgálatában állok. Soha nem teszek semmi olyat, amivel szégyent hoznék a lányukra. Ja, persze, tudom, hogy az állami fizetésből nem lesz milliomos az ember, de nekem jó így. Nincsenek nagyra törő vágyaim, nem akarok kacsalábon forgó palotát, amit mutogathatok a felfuvalkodott álbarátaimnak. Nem vágyom műkapcsolatokra. Nem pazarlom az időmet olyanokra, akik nem érdemlik meg. Vannak az életemben ennél sokkal fontosabb dolgok.Momentán az, hogy elkapjam Andy Yugovich gyilkosát.

Már napok óta dolgoztam az ügyön, de folyamatosan zsákutcába futottam. Olyan makulátlan volt az a nő, látszólag… Van valami, amit nem veszünk észre. Mindenki szerette, nem voltak ellenségei, valaki mégis brutális kegyetlenséggel elvágta a torkát. A legtöbb gyilkos indítéka könnyen felismerhető: anyagi javak, bosszú vagy a figyelem elterelése. Ez vajon melyik? A helyszínen talált kőr ász kártyából én a bosszúra, valamiféle leszámolásra gyanakodtam. Túlságosan szimbolikus ahhoz, hogy véletlen legyen. A nőnél volt egy apró tárca, benne az irataival, telefon a fülhallgatóval, és minden más értéktárgya, ám az is megeshet, hogy valaki megzavarta a gyilkosát. Bár a rablógyilkosságok esetében többnyire nem előre megfontolt emberölésről van szó. Az a kártyalap pedig egyértelműen arra utal, hogy ezt valaki eltervezte. Csak rá kell jönnöm, mi volt az indítéka.

A kapitányságon az asztalomhoz léptem, és még egyszer átfutottam a tanúvallomásokat, a patológiai jelentést és a helyszínen talált nyomok fotóit. Zsákutca. Az arcom a tenyerembe temettem. Előttem volt a kép, amikor a szülei azonosították. Megígértem nekik, hogy elkapom a gyilkost – szorult ökölbe a kezem.

Már megszoktam, hogy a bűncselekmények olyanok, mint egy kirakós játék. Ha szerencsénk van, egyes részek tökéletesen illeszkednek egymáshoz, és az ügy meg is van oldva, de ez esetben hiányzott a puzzle egy fontos darabkája, mert valahogy sehogy sem akartak egymásba illeszkedni a részletek. Kellemetlen érzések kavarogtak bennem. Elhatároztam, hogy kimegyek a tett helyszínére, és kicsit körülszaglászok, hátha észreveszek valamit, ami felett korábban átsiklottunk.

Amikor kiértem, még minden csendes volt. Korán van. Az órámra pillantottam. Körülbelül ilyentájt ölték meg a fiatal nőt is. Körbepásztáztam a parkban, de semmi érdemlegest nem láttam. Az egész környék kihalt és csendes volt. Minden erőfeszítésem ellenére semmi különöset nem vettem észre. Leültem egy padra, elővettem a helyszínelés fotóit, és próbáltam rekonstruálni a történteket. Pár órával később tanácstalanul és csalódottan távoztam. A társamnak, Jacknek talán igaza lehet: a nő ismerte a támadóját. Szerintem a nő futni jött, a sportos öltözéke és a lépésszámláló a karján is ezt bizonyította. A tettes véletlenszerűen csaphatott le Andy Yugovichra, de ha ez igaz, és az is, hogy nem vitt el semmit, akkor a gyilkos újra ölni fog. Lehet, hogy paranoiás vagyok. Már mindenhol sorozatgyilkosokat látok. Tegyük fel, hogy Jacknek van igaza. A jelek azt mutatják, hogy a nő menekült. A cipőnyoma egyenletes kocogást mutat, aztán egy idő után egyre messzebbiek és mélyebbek a nyomok, vagyis gyorsabb tempóra váltott, menekülni kezdett. De vajon miért menekült a nő? Azért, mert megijedt? Félt?

A nyomok megtalálása olykor pofonegyszerű. Többször is lejátszottam magamban az eseményeket. A szemtanúk elmondása szerint a tettes egyszerűen rávetette magát a futó nőre, aki lélekszakadva szaladt, majd csapdába került, a gyilkosa pedig gondolkodás nélkül elvágta a torkát, majd kereket oldott. Nemcsak az nehezítette a helyzetet, hogy a tanúk egymásnak ellentmondó történeteket és személyleírásokat meséltek, de az is, hogy a tetthelyen nem találtuk meg a gyilkos fegyvert, így a sérülést okozó penge meghatározása szinte lehetetlen volt. A vágás viszonylag magasan, a fül alatt kezdődött, onnan ívelt lefelé a torok irányába. A különlegessége a dolognak viszont az volt, hogy jobbról balra történt a metszés, ami arra enged következtetni, hogy balkezes az elkövetőnk. Hát ez is valami.

Igyekeztem gyorsan végigpörgetni a jegyzeteimet a kihallgatottakról, hátha van köztük gyanús személy, ám itt is vakvágányra futottam. A francba! Chicago Amerika gyilkosságfővárosa, itt több vérontás történik, mint a háromszor népesebb New Yorkban. Évtizedek óta tartanak a bandaháborúk, aminek eredményeképpen néhány negyedben bármikor lelőhetik az embert az utcán; de pont itt, a Grant Parkban? Ráadásul az áldozat egy jól megvilágított, nagy forgalmú területen tartózkodott. Az elkövető meglehetősen nagy rizikót vállalt.

Nem. Itt valami nem stimmel. Mégiscsak Jacknek van igaza. Valakinek az útjában állt az áldozat. Ez nem véletlenszerű támadás.

Hangosan fújtam ki a levegőt, és csüggedten tébláboltam az őrsön felállított tábla előtt, ahol ott függött az áldozat arcképe.

– Bárcsak elmesélhetnéd, mi történt valójában – néztem a fényképével farkasszemet, amikor megcsörrent a telefonom. – Keyes – szóltam bele.

Megérkezett a hír, amitől a legjobban tartottam: A gyilkos újra lecsapott. Hát mégis nekem volt igazam. Sietve indultam az újabb merénylet helyszínére.

– Az áldozat neve Samantha Ullman, 28 éves fehér nő – guggolt a holttest mellett az orvosszakértőnk, Linda Taylor. – Hasonlóan végeztek vele, mint Andy Yugovichcsal – tájékoztatott a halottkém. – Nemcsak a körülmények hasonlóak, de szinte biztos vagyok benne, hogy az elkövető is ugyanaz. Nézd – mutatott kesztyűs kezével az áldozat nyakára.

– Ugyanaz a metszés íve. Jobbról balra – biccentettem, hogy értem a következtetést.

– És itt van ez is. – Egy kártyalapot mutatott fel, egy kőr kettest.

– Több mint hárommillió ember nyüzsög és hangoskodik a Michigan-tó partján fekvő felhőkarcolók árnyékában, de ez pont itt csap le az áldozatára – pillantottam körbe. – Lehet, hogy a tettesünk erre gerjed. Nem fél a lebukástól. Szemtanúk? – érdeklődtem.

– Ez esetben is megbízhatatlanok. Az egyik szerint szőke, a másik szerint fekete, a harmadik pedig azt állítja, hogy kapucni volt rajta.

Hangosan fújtam magam elé.

– Ha ez így folytatódik, sosem kapjuk el – bosszankodtam.

Sajnos az emberi emlékezet nem megbízható. Amire nem emlékeznek a szemtanúk tisztán, hajlamosak azzal kiegészíteni, aminek szerintük történnie kellett. A legjobbak bele is élik magukat, és tovább színezik az érzelmeikkel, meggyőződésükkel, előítéleteikkel. A legtöbb esetben nincs ebben semmi szándékosság, ám ezzel nemhogy segítenék, még hátráltatják is a nyomozást.

– Van valami jó híred is? – hajoltam közelebb.

– Van – mosolygott, mint aki csak erre a kérdésre várt. – Ezúttal hibázott – emelt fel a csipeszével az áldozat ruházatáról egy hajszálat. – Remélhetőleg ez az elkövetőtől származik – ejtette egy steril zacskóba a bizonyítékot.

– Remek – ismertem el. – Ez tényleg jó hír. Dulakodtak is? – vizsgálódtam én is.

– Igen. Úgy tűnik, nem volt könnyű dolga. A nő feladta neki a leckét. Nem adta magát könnyen.

– Sajnos így sem járt sok sikerrel – ingattam a fejem.

– Hamarosan többet tudok majd mondani – intett a kollégáinak.

– Csak siess, Linda, ki tudja, mikor csap le újra ez az állat – sóhajtottam aggodalmasan.

– A türelem keserű, de a gyümölcse édes – kacsintott felém a végtelen nyugalommal megáldott nő.

Türelem? Ironikus. A mi szakmánkban a várakozás végzetes. Mégis legtöbben, ha megkérdezték, mi a nyomozók titkos fegyvere, többnyire azt válaszolták, a türelem. Az idő köztudottan mindig nekünk dolgozik. Igen ám, de vannak esetek, melyekben üresen telik az idő – ahogy most is –, és valaki más ideje vészesen fogy. Bár az is igaz, aki sorozatosan bűncselekményeket követ el, az előbb-utóbb hibázik. Üldözött vadnak lenni kíméletlen érzés, mentálisan iszonyatosan megterhelő, fárasztó. Nem tud már minden esetben százszázalékosan résen lenni. De nem várhatunk a botlásig, mert addig is életek forognak kockán, ezért kell nekünk, zsaruknak megtanulnunk az ellenfél agyával gondolkodni, megfejteni a következő lépést. Ez ugyanúgy vonatkozik egy piti bűnöző felderítésére, mint egy sorozatgyilkos kézre kerítésére.

A munkám során egyetlen dolog volt, amiben elszántan hittem. Mégpedig, hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal történik. MINDEN. A munkám nagy része nem olyan látványos, mint a mozifilmek rendőr hőseié. Az enyém az íróasztal mögött végzett feladatokból állt, bizonyítékok értékeléséből, elemzésekből, a tanúk kihallgatásából és az összefüggések megtalálásából. A mi munkánkban az a legvalószínűbb, ami nyilvánvaló. Többnyire. Legalábbis azt hiszem…

 

Heather – Káosz úrnője

http://bit.ly/bunos_viszony_sorozat_libri

Már egy hete csak az irodám négy falát bámultam. Ki sem látszottam a munkából. Fogalmazhatnék úgy is, hogy szerencsére, de lássuk be, a Reese Ügyvédi Iroda elvette tőlem a magánéletemet. Nem sok időm maradt magammal foglalkozni, pontosítva, tulajdonképpen semennyi. Itt éltem az életem, a törvénykezés falai engem is körülzártak, a börtönükben éltem. Én az ügyvédi pálya mellett tettem le a voksom, vagyis én vagyok az a személy, aki másokat jogi ügyekben képvisel – függetlenül attól, hogy az illető bűnös vagy ártatlan, én vagyok a védelem szószólója. Ez a specialitásom. Na igen. Beszélni, érvelni, azt mindig is tudtam. Nem volt Chicagóban olyan ügyész, aki ne hallotta volna már a nevem. A nagyapám mondta mindig: „A tárgyalóteremben nincs veszélyesebb, mint egy okos nő, aki nem fél kinyitni a száját.” A pályám során ez a bölcsesség több szempontból is értelmet nyert.

Az irodám sokféle ügyben jártas volt. Nemcsak védelmet nyújtottam, de jogi tanácsokat is. Megértettem az ügyfeleinkkel, hogy nem pusztán szófordulat a „mindent, amit mond, bizonyítékként felhasználható ön ellen”, és ha már gyanúsítottként előállították, az én dilemmám volt eldönteni, tegyen-e beismerő vallomást, vagy inkább hallgasson. Ha úgy láttam jónak, hogy tegyen, mérlegelnem kellett, milyen következményekkel jár az, amit mond. Az én feladatom volt kitalálni, hogyan védekezzünk.

Ám nem volt ez mindig ilyen izgalmas. Akadtak egy ügyvédi iroda életében unalmasabb munkák is, mint például szerződéseket készíteni és ezeket ügyvédi ellenjegyzéssel ellátni. Az én kedvencem, amiből sosem maradhattam ki, a tárgyalóteremben folyó harc volt. Mióta megörököltem a nagyapámtól ezt a kis birodalmat, csak ennek éltem. Nem akartam a halála után sem csalódást okozni. Ő volt a mesterem, a mentorom.

Szerencsém volt, mert bűnös világunkban ez az iparág igencsak virágzásnak indult. Szó se róla, mi, ügyvédek státuszszimbólumok lettünk. Aki meg tudott fizetni egy jó irodát, csak az számított valakinek. Gyakran előfordult, hogy egy megbeszélés közepén, amikor ügyféllel voltam és telefonon hívták, büszkén, fellengzősen jelentette ki:

– Most nem érek rá, ügyvédnél vagyok.

Na igen! Neki telt borsos áron dolgozó ügyvédeket alkalmazni. Aztán ott volt a másik véglet, aki már csak akkor fordult jogi képviselőhöz, amikor már nem volt tovább, vesztésre állt az ügye. A nagy többség utálta az ügyvédeket, amíg nem volt szüksége rájuk. Ezekben az esetekben mutatkozhatott csak meg igazán, milyen kreatív munka is az enyém. Sajnos az, ha valakinek igaza van, kevés. Azt be is kell bizonyítani. Én azt vallottam, az óvatossággal előrébb juthatunk, mint túlzott magabiztossággal. A betegséghez tudtam volna hasonlítani. Ha a megelőzésre helyezzük a hangsúlyt, nagyobb az esélye, hogy elkerüljük a bajt. Mégis, tudjuk, mennyien foglalkoznak a következményekkel, ha nincs baj. Hát persze. Senki. Amíg nincs baj, addig minek, még úgy sem, hogy tisztában vannak vele, a jogsértés mezsgyéjén lavíroznak. Úgy gondolják, amíg a hatóságok nem jelentkeznek, minek falra festeni az ördögöt. Nagy többségük homokba dugja a fejét. Nem akarnak azzal szembesülni, hogy törvénysértést követnek el. Úgy vélik, fölösleges ügyvédre költeni a pénzüket, amíg nincs baj. Nos, ezek az emberek hamar megtanulhatták, aki az ügyvéden spórol, könnyen pórul járhat.

Itt van példának okáért ez az akta az asztalomon. Az ügyfelem nem fukarkodott a pénzzel, de ennek ellenében bizony eredményeket akart. Egy meglehetősen bonyolult ügy jogi útvesztőjéből próbáltam kijutni. Ez a pasas profi bűnöző volt. Ő már jól ismerte a leckét. Tisztában volt vele, hogy amit meggondolatlanul mond, később visszaüthet, súlyos következményei lehetnek, ám a tényeket ő sem tagadhatta le. Elmélyülten gondolkodtam, mi lenne az észszerű döntés, amikor Valerie, az asszisztensem rontott be hozzám. Ő volt a kapuőr, az első állomás, ha valaki el akart jutni hozzám. Kemény, éles eszű és profi.

– Heather! Az ügyész keres – közölte határozottan.

– Melyik? – emelkedett meg a szemöldököm.

– Melyik, melyik, hát Justin Ward – forgatta a szemét.

– Justin? – kaptam fel a fejem az iratokból.

Justin Ward neve éppolyan ismert volt, mint az enyém. A tárgyalótermek falai közt gyakran vívtunk vérre menő csatákat. Ő, velem ellentétben ügyész volt, aki a vádat képviselte. Az ő feladata az én legyőzésem volt. Elszántan és mindenáron bizonyítani akarta az ügyfeleim bűnösségét.

– Mondta, mit akar? – húztam az időt.

– Nem, de nagyon fontoskodott. Kihangsúlyozta, hogy az ügy nem tűr halasztást.

– Rendben. Engedd be! – adtam meg magam, mert jól ismertem Justint. Ha a saját térfelemen nem fogadom, letámad majd a legváratlanabb pillanatban, és az nem feltétlenül lesz nekem előnyös.

– Heather – lépett be az ajtón. Jelentőségteljesen kihúztam magam, ahogy közelített felém. Meg kell hagyni, helyes pasi volt. Kócos szőke hajától és csokoládészínű szemétől azonnal elaléltak a lányok. De nem én! Nekem nem jöttek be a bájgúnárok, ahogy a szőkék sem. – Nem hívtál vissza – csóválta a fejét. – Csak nem fájt a legutóbbi vereség? – húzta gúnyos mosolyra a száját.

– Az nem vereség volt. Az ügyfelem velem sem volt őszinte. Csúnyán hátba szúrt.

– Attól az még az én győzelmeim számát növelte – kacsintott rám zsebre dugott kézzel.

A tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Mit fúrtam, döftem.

– Mit akarsz? Feltételezem, nem azért jöttél, hogy az orrom alá dörgöld, hogy nyertél – fontam karba a kezem a mellkasom előtt.

– Nem. Dehogyis! Nem vagyok egy hencegő, te is tudod – pajkosan vigyorgott, ami pofátlanul jól állt neki, de én már pontosan tudtam, ki is ő a sármos álcája mögött. Alattomos ragadozó, aki képes a bárány bőrébe bújni, hogy megtévessze az áldozatát.

– Hencegő? Te? Ugyan már, Justin! Ahogy az irodád falára kifüggesztett statisztika sem azért van, hogy lenyűgözz másokat – tettem szóvá.

– Azóta, mióta nálam jártál, lett még egy hasonló. A Reese kontra Ward esetek eredményeit összegzem rajta. Érdekel, mi az állás? – dobta le magát a velem szembeni székre anélkül, hogy hellyel kínáltam volna.

– Nem, Justin, nem érdekel. Ez nem verseny, neked sem erről kellene, hogy szóljon.

– Nem is azért csinálom. Ez amolyan ösztönzés saját magamnak – húzta féloldalas mosolyra az ajkát. A fejem ingattam, mert még engem is, aki jól ismerte, képes lett volna levenni a lábamról.

– Olyan gyerekes vagy. Mikor tanulod már meg, az igazság az, ami számít.

– Heather, nem vagy te olyan naiv kislány. Te is megtanultad már, hogy nem mindegy, hogy a törvényre, vagy az igazságra gondolsz. A kettő nem egy és ugyanaz. Engem, ellentétben veled, nem az igazság érdekel. A törvény eszközeivel élek. Nem azért tanultam ennyit, hogy az igazság bajnoka legyek – dörzsölte az állát engem fürkészve. – Talán pont ezért is élvezem úgy ezeket az összecsapásokat veled. Kemény dió vagy. Te vagy az első nő a tárgyalóteremben, akinek sikerült térdre kényszerítenie. Csak hogy tudd: egyelőre te vezetsz, de nem lesz ez mindig így – szökkent talpra. Vonzó pasas volt, de mégis volt benne valami, ami nyugtalanított. – Apropó! Jut eszembe, nem válaszoltál a vacsorameghívásra – lágyult el a hangja.

Ó, ó! Csak ezt ne! Már megint kezdi.

– Nincs időm bájcsevegni, Justin. Ki sem látszom a melóból – sandítottam az asztalom felé. Nem volt kedvem semmiféle légyottba bonyolódni az ügyészség csődörével.

– Ha azt hiszed, csakis a tetteidért lehet elítélni téged, és azért nem, ami alól kivonod magad, akkor tévedsz – indította meg a Ward-féle offenzívát. Mindig a briliáns elméjével akart lenyűgözni.

– Justin! – állítottam le. – Ne raboljuk egymás idejét. Te nem ismered a romantika, türelem és udvarlás szavakat. Nekem pedig nem működik ezek nélkül. Ja, és ne küldj nekem ezek után virágot, allergiás vagyok rá – horkantam fel.

– Aki itt képmutató, az te vagy, Heather! Azt hiszed, nem beszélnek már így is rólunk?

– Rólunk? – nevettem fel. – Justin, nem létezik olyan, hogy mi – szűrtem ki a fogaim közt.

– De létezhetne – búgta, és lassan közelített felém. Én is felálltam. Minél határozottabbnak kellett látszanom.

– Nem fog – álltam kitartóan a tekintetét. – És most, mivel nem volt időpontod, ha nem haragszol, készülnöm kell, hamarosan értekezletem lesz – fordítottam el a fejem.

– Hát jó! Legyen! – indult az ajtó felé, de még mielőtt kilépett volna, megszólalt: – Tényleg, majd elfelejtettem, amiért jöttem. Ismered Frank Watsont, igaz?

– Frank Watson. Igen. Képviseltem annak idején egy adócsalás ügyében – helyeseltem.

– Amit akkor meg is nyertél – hümmögött.

– Ahogy mondod. Éles az emlékezeted. Remekül számontartod a vereségeid – dörgöltem az orra alá, hogy lenyomtam abban a perben.

– Ha most is megkeresne, és latolgatnád, hogy elvállalod az újabb ügyét, nem ajánlom.

A tekintete fenyegetően villant.

Nem ajánlja? Ezzel most mit akar?

– Tényleg? Mit akar ez jelenteni? Akkor mit javasolsz? – biccentettem oldalra a fejem.

– Csak figyelmeztetlek, hogy ebben a perben ne tűzz össze velem! Tudod, hogy nem ajánlatos velem kezdeni.

– Fenyegetsz engem? – vontam fel a szemöldököm kihívóan.

– Mr. Watson ez esetben nagy bajban van. Kétség sem fér hozzá, hogy bűnös. Már zároltattam a bankszámláit is. Hiba lenne vállalnod a képviseletét.

– Hát, ezzel a jó tanáccsal sajnos elkéstél. Már elvállaltam – szisszentem fel.

– Valóban? Mikor? – kérdezte döbbenten.

– Körülbelül tíz másodperce. Gratulálok, Justin! Most szereztél Mr. Watsonnak egy remek ügyvédet – szegtem fel az állam dacosan.

Néma párbajt vívtunk, majd elismerően bólogatott.

– Akkor sok szerencsét, ügyvédnő! Jobb, ha nekilátsz a védelemnek, mert nem lesz gyaloggalopp.

– Köszönöm, ügyész úr… És most, ha megbocsát, szorít az idő – tessékeltem ki a szememmel. Nem kerülte el a figyelmem a hamiskás vigyor az arcán. Kétségem sem volt afelől, hogy csapdába csalt, és én önszántamból sétáltam bele, mert nem bírok ellenállni a kihívásoknak.

– Valerie – nyomtam le az asztali telefonom gombját, amikor Justin végre elment. – Hívd fel nekem Frank Watsont! Most!

Pár perccel később már csörgött is a telefonom. Frank volt a vonal túlsó végén.

– Miss Reese, nagyon örülök, hogy hallom a hangját – üdvözölt kedvesen, majd gyorsan bele is vágott a kálváriájába.

Hamarosan kiderült számomra, hogy igaza volt Wardnak: naiv voltam. Watsont ezúttal nem egyszerű sikkasztással vádolták, hanem gyilkossággal.

Tekintettel arra, hogy Watsonnak most nem volt védője, bár Justin tudta, hogy korábban az én ügyfelem volt, mégis kirendelt neki másik védőügyvédet. Aljas húzás volt ez a részéről, hiszen jelentős időt vesztettem.

Az anyagát lapozgatva a bizonyítékok birtokában elég egyértelmű volt a bűnössége, még ha azt vallotta is, hogy nem ő gyilkolta meg a szeretőjét. Watson megásta a saját sírját azzal, hogy nem hívott fel, Ward pedig könyörtelenül belelökte a gödörbe. Felháborított a sportszerűtlensége. Már csak azért sem hagyhattam cserben az ügyfelem, mert ő volt Ward potenciális áldozata, hogy engem táncba hívjon. Habár nagy hátránnyal indultam, az én dolgom az volt, hogy megmentsem az elföldeléstől. Miután meghallgattam a mondandóját, világossá vált számomra, hozzám hasonlóan, őt is csapdába csalhatták. A bizonyítékok mégis ellene szóltak. A számláját pedig nem a garázdaság miatt, hanem a szökés elkerülése érdekében zárolták. Halott, esélytelen ügynek tűnt. De nem nekem! Immáron a bíróság előtt kellett bizonyítanom a védencem ártatlanságát.

Ward gondos előkészületekkel úgy manipulálta a körülményeket – de legfőképpen engem –, hogy a végkifejlet pontosan az legyen, amit ő akart. Tudta jól, hogy Watson hamarosan felkeres majd – vagy én őt –, hiszen én vagyok a jogi képviselője, ahogy azzal is tisztában volt, hogy az ügy anyagának és hátterének teljes ismeretében nem vállaltam volna az ügyet, így hátulról jött előre. A gőgösségemet fordította ellenem, én pedig felszegett fejjel nem néztem az orrom elé, és elegánsan beleestem a nekem ásott verembe. El kellett ismernem Ward találékonyságát. Briliáns húzás volt. Rákényszerített Watson védelmére, amivel nem kétséges, hogy a csúfos megaláztatásom volt a célja. Egyvalamit azonban nem vett számításba: én győztesnek születtem. Nem adtam fel egykönnyen. Küzdöttem az utolsó vérig. Tudtam jól, a legszorultabb helyzetből is van kiút, csak meg kell találnom. Justin Ward még csak nem is sejtette, kivel áll szemben. Kár volt felébresztenie az alvó oroszlánt. Ez már nem csupán egy ügy volt a sok közül. Ez lett az ügy! Nem veszíthettem. Meg kellett nyerem, ha addig élek is!

A legnagyobb baj csak az volt: kevés idő állt a rendelkezésemre, hogy bizonyítsam az ügyfelem ártatlanságát. Ward itt is ügyesen időzített. Neki volt elég ideje a gondos előkészületekre, míg nekem pár nap alatt kellett kapkodva felkészülni az első tárgyalásra. Időt kellett nyernem, ami Mr. Watson megfelelő lelki felkészítésével kezdődött.

– Mr. Watson, hányszor mondtam már, hogy önnek jogában áll hallgatni? – kezdtem a kliensem kioktatását. – Nem lett volna hátrány, ha megőrizzük a legfontosabbat, az információs előnyünket. Tudhatta volna, ha kinyitja a száját, félreérthetik, amit és ahogyan mond. Az ügyvédek előnye, hogy mennyit árulunk el a bírónak és az esküdtszéknek. Ezt már cseszhetjük. De, Mr. Watson, nagyon kérem, a tárgyalás során ügyeljen arra, minél többet akarnak majd kicsikarni magából, maga annál kevesebbet mondjon. Ha valami mégis eszébe jut, utána megoszthatja velem négyszemközt. Fel kell készítenem magát, mikor beszélhet, és mikor kell hallgatnia. Ez most nem egy sima sikkasztási ügy, nagyobb a tét. Ez esetben én leszek a maga őre. Mentálisan is fel kell készülnie a tárgyalásra. Biztosíthatom, hogy ezek lesznek élete legkritikusabb órái. Justin Ward kegyetlen és remekül manipulálja az embereket és az eseményeket. Nem engedheti, hogy az esküdtek előtt provokálja magát. Egyetlen esélyünk van csupán: a hidegvér. El kell érnünk, hogy a rendőrség más tettes után keresgéljen.

Másnap valóban kemény napunk volt a bírósági meghallgatáson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan vonultam át a tárgyalótermen, rá sem pillantottam Justinra. Még mindig dühös voltam rá a szinte biztosan vesztes ügy elvállalása miatt.

Amikor bevonult a bíró és megkezdődött a tárgyalás, Justin megigazította a zakóját, és mielőtt felállt, vetett felém egy megsemmisítő pillantást. Mély levegőt vett, és belekezdett.

– Justin Ward vagyok, a kerületi ügyész. Azért vagyok itt, hogy egy bűncselekmény bizonyítékait tárjam önök elé.

Bla, bla – dőltem hátra a székemben.

– Önök közösen fogják mérlegelni a bizonyítékokat, megvitatják őket, és eldöntik, bizonyítottnak látják-e a vádlott bűnösségét – folytatta a szokásos szöveggel. Egy kívülálló számára ezzel a fellépéssel egy nagyon határozott és markáns férfit testesített meg, de nem nekem, aki minden áldott nap láttam őt, és hallottam. Meghaltam az unalomtól. A szememet forgattam. Nem tudott újat kitalálni. Már láttam is magam előtt a következő mozdulatát: mindjárt kinyújtja a kezét, és rámutat Watsonra.

– Ez az ember… – nyújtotta ki a kezét, majd egyenesen rábökött az ujjával a védencemre.

Ééés bingó! Naná hogy rámutatott.

– Vádolom ezt az embert… – közölte szigorú arckifejezéssel a vádpontokat, amitől a védenceim mindig zavarba jöttek, és fészkelődni kezdtek a székükben. Nem volt ez meglepő. A pályafutásom elején még sokszor képzeltem magam a vádlottak padján ülő ügyfelem helyébe. Próbáltam átérezni, milyen lehet reflektorfénybe kerülni, átélni, ahogy szinte lángoló szavakkal ostoroznak, érezni a tarkótáji zsibbadást, ráeszmélni, mi is az igazi félelem. – Minden kétséget kizáróan állítom, Frank Watson ölte meg Simona Zolát – folytatta Justin. Remekül játszott a szavakkal, mint macska a fonalgombolyaggal.

– Tiltakozom – szóltam közbe, mire szúrós tekintettel sújtott. Legkisebb félelmet sem mutattam. Lágy, gúnyos mosoly rejtőzött a szám szélén.

– Még bele sem kezdtem, ügyvédnő – tárta szét a karját panaszosan.

– Minden kétséget kizáróan? – álltam fel én is. – Magyarázza el nekem az ügyész úr, mit ért azon, hogy minden kétséget kizáróan – játszottam az értetlent. – Még nem ítélték el Mr. Watsont gyilkosságért – helyesbítettem –, így nem is állíthatja, hogy minden kétséget kizáróan ő követte el, amivel vádolják. Az ügyész úr befolyásolja az esküdteket – fordultam az érintettek felé. – Önök azt vállalták, hogy eleget tesznek állampolgári kötelességüknek. Az önök legfontosabb feladata a tényfeltárás, az igazság felderítése. Tudom, ez esetben nincs könnyű dolguk. A bizonyítékok, tanúvallomások zavarosak. Olyan kérdésben kell most dönteniük, amelyről senki nem tud, vagy senki nem akar beszélni. A mindennapi életben megtehetik, hogy rábólintanak egy látszólag ártatlan kijelentésre, de nem itt. Hadd emlékeztessem önöket, egy másik ember élete a tét – fejeztem be a kortesbeszédem.

– Elég lesz, Miss Reese! Helyt adok a tiltakozásnak – bólintott a bíró. – Megkérem a vád képviselőjét, tartózkodjon a hasonló kijelentésektől – utasította rendre Justint.

Elégedetten ültem vissza a helyemre és dőltem hátra a székemben. Ki kellett Justint zökkentenem. Ez volt az első és legfontosabb esélyem.

– Miss Reese – fordult felém a bíró.

– Igen, bíró úr – szenteltem neki a figyelmem.

– Fogja rövidebbre a tiltakozásait – dorgált meg engem is. – Ha húzzák az időmet, én is húzom az önökét. Ha kell, éjfélig bent tartom az esküdtszéket és minden jogászt.

– Igen, bíró úr – fújtam ki a levegőt.

– Folytassa, ügyész úr! – adta vissza a szót Justinnak.

– Azt ugye senki sem vitatja, hogy valódi bűntény történt – intézte ő is a szavait az esküdtek felé. – Egy nő meghalt – fogalmazott visszafogottabban. – Valós tehát az áldozat. Valós a családja fájdalma. Az önök dolga nem az – pillantott felém –, hogy megállapítsák, pontosan miért történt. Az emberek indítékai néha örökre rejtve maradnak – vizslatta az ügyfelem.

Meg kellett hagyni, tényleg jól csinálta. Az érzelmekre alapozott.

– Az önök dolga az, hogy eldöntsék, ez az ember – mutatott újra a kliensemre – mit érdemel. Szabadon bocsátást vagy börtönt. Ha képtelenek vagyunk ezt eldönteni, mit remélhetünk az igazságszolgáltatástól – lovalta bele magát.

– A lényeget, ügyész úr – köszörülte meg a torkát a bíró. Jól ismert már mindkettőnket és a csatározásainkat is. Tudta jól, ha nem tartja keményen kézben a dolgokat, itt kő kövön nem marad.

– Ez az ügy igen egyértelmű – folytatta. – Minden tárgyi és közvetlen bizonyíték a vádlott ellen szól. Az ő nevére foglalt hotelszobában találták meg az áldozatot. A gyilkos fegyver, egy kilenc milliméteres, hatlövetű pisztoly pedig Mr. Watson nevén van a nyilvántartásban. Tele az ujjlenyomatával a ravasz – sandított felém.

– Tiltakozom. Természetes, hogy tele volt az ujjlenyomatával, hiszen az övé a fegyver. Az ügyfelem azonban a fürdőszobában volt, amikor eldördült a lövés – álltam fel újra.

– Ez nem bizonyítható. Nincsenek tanúk – bazsalygott.

– Helyt adok – bólintott a bíró.

– Engedelmével, bíró úr, szólítanám a vád első tanúját, a nyomozót, aki elsőként ért ki a gyilkosság helyszínére.

Szerencsémre az ő vallomásában is volt mit vitatni, esetleg megingatni az esküdteket abban a hitükben, hogy a védencem bűnös. Igyekeztem összezavarni mindent az állandó tiltakozással, kiigazítással. Ez még kevés volt a győzelemhez, de elég ahhoz, hogy ne merüljek olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút. Ám a bíró hamar átlátott rajtam, és gyorsan megunta az állandó közbevágásaimat.

– Miss Reese, elég! Hozzám! – intett mindkettőnknek. Justinnal kelletlenül összenéztünk, majd a bíró pulpitusa elé léptünk.

– A tűzzel és az idegeimmel játszik, Miss. Reese – szórt villámokat a pillantása.

– Bíró úr, Mr. Ward minden szavamat kiforgatja.

– Ahogy Miss Reese is az enyémet – fordult felém kihívóan Justin.

– Fejezzék be ezt a gyerekes viselkedést, mert ha kihúzzák a gyufát, még olyat teszek, amit magam is megbánok. Kérem, legyenek felnőttek, és ismerjék el, ostobán viselkedtek. Miss Reese! Maga is elvetette a sulykot. Azt igyekszik elhitetni az esküdtekkel, hogy a nyomozó, aki az ügyben eljárt, nem elég elővigyázatos, és ezért akaratlanul megmásította a bizonyítékokat.

– Oh, istenem, így hangzott? – tettem a kezem meglepetten a mellkasomra. – Én? Esküszöm, nem ez volt a célom – mentegetőztem, habár valóban pontosan azt tettem, amivel vádoltak. Időt akartam húzni, és sikerült. Elnapolták a tárgyalást.