A remény hajnala

Amy – Az állásinterjú

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.a-remeny-hajnala-1.html

– Jó reggelt kívánok! Amy Avens vagyok, és reggel nyolcra van megbeszélt időpontom Mr. Johnsonhoz, állásinterjúra.

– Ah, igen, Miss Avens. Sajnos várnia kell egy kicsit. Reggel befutott egy konferenciahívás; ha vége, akkor Mr. Johnson fogadja önt. Addig foglaljon helyet – intett a kanapé irányába.

– Köszönöm – mondtam kissé lehangoltan, mert reméltem, hogy gyorsan túl leszek rajta. De ha már így alakult, hát addig is körülnéztem: minden grandiózus volt, és a berendezés jó ízlésre vallott. Sötétbarna és fehér bútorok. Olyan megnyugtató. Ennek ellenére csak fokozódott bennem a feszültség, miközben várakoztam. Fél óra is eltelt, ki kellett mennem a mosdóba, ezért odalibbentem a lányhoz:

– Ne haragudjon, de meg tudná mondani nekem, merre találom a toalettet?

– Természetesen. Ott van, balra a második ajtó – igazított útba.

– Köszönöm. – És már vettem is célba azt az irányt, amerre a titkárnő mutatott.

Amikor visszaértem, láttam, hogy egy férfi áll nekem háttal a pultnál. Azonnal megismertem: ő lesz az. A nagy Matthew Johnson személyesen. A szívem hevesebben vert. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és éppen meg akartam szólalni, hogy üdvözöljem, ám ő megelőzött.

– Ő lenne az? – kérdezte a bemutatkozó anyagomat a levegőbe emelve. A hangja szigorú és hivatalos volt.

– Igen, Mr. Johnson – felelte a megilletődött titkárnő.

– Küldje el! – utasította Ivyt minden érzelem nélkül. – Nincs időm naiv, üresfejű, helyes pofijú kislányokkal bájcsevegni. Két percig sem bírná itt.

A lábam gyökeret vert. Hirtelen mintha egy vödör hideg víz zúdult volna a nyakamba. Mi van? Hogy merészeli?!

Már indult is volna, azonban az agyamat elöntötte a düh, és váratlanul elé léptem. Jól kivehető volt a döbbenet az arcán.

– Mit képzel magáról, hogy a titkárnőjével akar kidobatni? És milyen jogon alkot rólam véleményt, amikor nem is ismer? – néztem rá elszánt tekintettel, miközben a szívem vadul kalapált.

– Miss Avens, ne értsen félre, de ez az állás nem a maga szintje. Nem a maga rózsaszín ködös világához illik. Higgye el, szívességet teszek magának, ha az elején szembesítem ezzel – felelte teljes közönyösséggel.

Na, ezt nem!

Ott akart hagyni engem, de én már remegtem a dühtől, és utána kiáltottam:

– Jól mondták, maga tényleg egy önelégült seggfej! Ki a túrónak képzeli magát, a Mindenhatónak? Nem keveset utaztam ezért az állásért, legalább annyira megerőltethetné magát, hogy személyesen dob ki. Azt hiszem, ennyit minimum megérdemelnék. Sok mindent hallottam önről, de azt nem, hogy gyáva. Pedig az. Egy anyámasszony katonája. Mással végezteti el a piszkos munkát. – Kitéptem a dossziémat a kezéből, majd hozzátettem: – Én azt hallottam a Johnson Globalról, hogy mindenkinek megadja a lehetőséget, de most úgy tűnik nekem, hogy félretájékoztattak. Maga sem különb, mint az összes többi beképzelt, felfuvalkodott, egoista milliomos. Ezek után, ha térden állva könyörögne, akkor sem dolgoznék magával.

Tátott szájjal, meredten bámult. Mr. Johnson valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy alapra állítsák, azonban nekem már nem volt mit veszítenem. Esélyem sem volt. Hátat fordítottam neki, és meg sem álltam a liftig. Ott vadul nyomkodni kezdtem a hívógombot, és közben félhangosan szitkozódtam. Aztán megmerevedtem, mert megéreztem a jelenlétét. Mögöttem állt, mégsem fordultam meg, csak vártam a felvonóra, és imádkoztam, hogy jöjjön már.

– Ne haragudjon, teljesen igaza van. Sajnálom. – Ezt alig hallhatóan motyogta.

Most hasra kellene esnem előtte?

Megpördültem és dacosan a szemébe néztem, azokba a mélybarna szemekbe, amelyektől olyan ellenállhatatlanul sármos volt ez a fickó. Mély levegőt vettem, miközben lassan megérkezett a liftem is.

– Ne törődjön vele, én csak egy naiv, üresfejű, helyes pofijú kislány vagyok, aki az idejét fecsérli, és akivel maga nem ér rá bájcsevegni. Az én véleményem nem számít. Mire becsukódik a liftajtó, már nem is fog emlékezni rám – válaszoltam a lehető legmaróbb gúnnyal a hangomban.

A büszkeségem az, amit nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Álltam a tekintetét; minden indulatomat és sértettségemet tükrözte a pillantásom. Felszegtem a fejem, aztán megfordultam, és épp be akartam lépni a liftbe, amikor meghallottam a hangos nevetését. Hitetlenkedve pillantottam hátra. Biztos voltam benne, hogy gúnyolódik rajtam. Mindjárt bemosok neki egyet. Ezt a pofátlanságot! Még ki is röhög.

– Azt hiszem, Miss Avens, tényleg tévedtem magával kapcsolatban. Maga nagyon is ide való. Kell nekem. Jöjjön be az irodámba, és beszéljük meg a részleteket, persze csak ha még érdekli… – mondta a legnagyobb lazasággal, magabiztossággal. És még a vidékiekre mondják, hogy tahók. Faragatlan tuskó!

– Komolyan azt hiszi, hogy azok után, hogy porig alázott, még szóba állok magával? Maga tényleg egy igazi bunkó – csúszott ki a számon.

– Hát, Miss Avens, annyit már tudok, hogy remek szókincse és csípős nyelve van. Ha itt akar dolgozni, ehhez a bánásmódhoz hozzá kell szoknia. Minden egyes nap kénytelen lesz engem elviselni, és abban biztos lehet, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Amennyiben érdekli a munka, jöjjön be, és hozza a helyes, gyilkos tekintetű pofikáját is – közölte rezzenéstelen arccal, majd otthagyott, és bevágtatott az irodájába.

Nem teketóriázott sokat. Remek taktikus. Rám bízza a döntést. Na, de velem nem jár jól, az biztos. Hajlamos voltam ugyanis nem túl udvariasan viselkedni, ha sértve érzem a büszkeségem. Nem nagyon érdekelt, hogy ezzel megbántok-e másokat, ha ők keresztül gázoltak rajtam. Mégis földbe gyökerezett lábakkal álltam, tanácstalanul. Akarom ezt az állást, de ez a férfi… Bizonytalan voltam, és hitetlenkedve ráztam a fejemet. Én tényleg szeretném ezt a munkát, és mi sem bizonyítja jobban, minthogy átrepültem miatta a fél világot… Nem engedem, hogy ez vagy bármelyik másik férfi elvegye az álmaimat! Hirtelen elhatározással felszegtem a fejemet, és elindultam az irodája irányába. Nem hagyom, hogy egy önző, nagyképű, gazdag ficsúr eltiporjon. Bebizonyítom, hogy ő se tudja, milyen fába vágta a fejszéjét. Nem fogok megfutamodni! Nem én!

Kopogás nélkül benyitottam a szobába. Az asztalánál ült, és pofátlanul elmosolyodott, azzal a bizonyos „tudtam, hogy így lesz” vigyorral. Piszkosul jól állt neki, a fene enné meg. Ettől csak még mérgesebbnek éreztem magam.

– Nem értem, mit akar még tőlem. Az előbb egyértelműen kifejtette a titkárnőjének, hogy mit gondol rólam.

– Az még azelőtt volt, Miss Avens, hogy rám zúdította a haragját… Ide erős idegzetű munkaerő kell. Rendben, tehetünk egy próbát. Látom, hogy az Egyesült Államok legjobb közgazdasági egyetemén végzett ösztöndíjasként, kitűnővel. Ez igazán elismerésre méltó. Tudja, maga csinos darab, de én sosem alkalmaznék valakit csak a külseje miatt, ahogy egy autót sem vennék meg csupán a szép formájáért. Szóval: hat hónap próbaidő. Az irodája az enyém mellett lesz. Ja, és kisasszony, maga még nem tudja, de nem leányálom az én asszisztensemnek lenni. Nem lesz egy szabad perce sem, én majd gondoskodom róla. A hibákat és az ostobaságot nem tűröm, ahogy az engedetlen viselkedést sem. Ha nem tud valamit, akkor kérdez. Azt a szót, hogy „lehetetlen”, nem ismerem, nincs a szótáramban. Világos? Aztán, mikor visítva menekül, ne mondja, hogy nem szóltam előre!

Igazi vadbarom ez az alak! Egy autóhoz hasonlított? Ez komoly?

– Mr. Johnson, biztos lehet benne, hogy nem szokásom visítva elfutni. Csak nehogy maga bánja majd meg, hogy felvett. Egyébként még nem vagyok biztos benne, hogy egy olyan férfinak szeretnék dolgozni, aki ilyen stílusban beszél a beosztottjaival – vetettem oda élesen.

– Úgy vélem, nem feltétlenül szükséges kedvelnie – vágott vissza teljes közönnyel.

– Emiatt nem kell aggódnia, úgy hiszem. Nem hinném, hogy ez valaha is megváltozna. De hogy lássa, kivel van dolga, elfogadom az ajánlatát, Mr. Johnson.

– Nahát! És még könyörögnöm sem kellett… – Megint gúnyosan mosolygott. Esküszöm, kedvem lenne jól képen törölni.

– Akkor reggel nyolckor várom. Ne késsen, mert azt nagyon nem jól viselem. Ivy addigra megírja a szerződését. – Szünetet tartott, miközben hosszan méregettük egymást, majd hozzátette, inkább magának, mint nekem: – Ez érdekes lesz.

Meghiszem azt, Mr. Seggfej! Megfordultam, és köszönés nélkül távoztam. Bevallom, uralkodnom kellett magamon, hogy ne vágjam rá az ajtót. Nem ismertem még embert, aki ilyen rövid idő alatt ennyire fel tudott volna idegesíteni.

Már akkor sejtettem: igen küzdelmes időszak áll előttem, ha meg akarom tartani ezt az állást. De azt is tudtam, nem adom fel olyan könnyen.

 

Matt – Elmélkedés, őrlődés, beismerés

https://www.libri.hu/konyv/l_anne_green.a-remeny-hajnala-1.html

Mintha nem lett volna elég bajom Amyvel, még Alex is állandóan hívogatott. Ideje volt már egy közös ebédnek. Természetesen, ragaszkodtam hozzá, hogy ne az irodám közelében legyen. Nem engedhettem a barátom Amy közelébe. Alex ugyanis minden nőt megdugott, aki csak szembe jött vele… Amy ez alól kivétel lesz. Ezt garantálom! Még a gondolatába is beleőrülök, hogy egy másik férfi csak egy ujjal is hozzáérjen. De ha Alex lenne az, abba belepusztulnék. Igyekeztem kerülni a pillanatot, amikor be kell majd mutatnom neki az én dögös, eszes asszisztensemet. Biztos voltam benne, hogy Amy lenne számára az élő kísértés.

– Helló, haver. Késtél – ugrott fel az asztaltól, mikor megérkeztem az étterembe.

– Sok a meló, mi nem a hasunkat süttetjük – kezdtem nem túl barátságosan.

– Ajaj, többes számban beszéltél – vigyorgott elégedetten. – Ezek szerint bevált az új asszisztens – bólogatott elismerően.

Nem akartam elhinni, hogy ennyire szarul csinálom.

– Fogjuk rá – ültem le és igyekeztem érdektelenek mutatkozni a téma iránt. – Mi újság van veled? – próbáltam rá terelni a beszélgetést.

– Na, nem, haver. Már alig vártam, hogy mesélj. Nem rázol le ilyen könnyen. Azt rebesgetik, egy nőt vettél fel. Milyen a csaj? – hajolt közelebb.

Amy lénye kísértett. Órákig tudtam volna mesélni róla. Hogy milyen bájos, ártatlan és érzékeny. Hogy mennyi tűz és szenvedély van benne. Hogy milyen csípős a nyelve. És hogy milyen hiányérzetem van, ha nincs mellettem. Mesélhettem volna, de Alexnek semmiképp sem.

– Milyen lenne? A szokásos. Átlagos. Nem válthatnánk témát? – lapozgattam az étlapot.

Több okból sem akartam ebbe belemenni. Féltem, mit mondanék, és mire döbbennék rá én magam. Minden olyan keszekusza, mióta az a nő betette a lábát a Johnson Globalba.

– Nem, haver! Nem válthatunk. Megőrültél. Minden részlet érdekel. Halljam – nógatott tovább.

Puff neki. Kellenek az embernek barátok! Az én élménybeszámolómra ugyan várhat.

– Egyelőre ügyes. Igyekszem megfogadni a tanácsod és időt adni neki – tértem ki a részletes beszámoló elől.

– Az a hír járja, hogy mindenhová magaddal viszed és hogy dögös is a kicsike – kacsintott felém. Kiszaladt belőlem a vér. Döbbenten kaptam rá a tekintetem.

– A személyi asszisztensem – mondtam ártatlanul. Na nem, őt nem kapod meg! Kissé szúrósabban néztem rá, mint szerettem volna.

– Most miért csinálod ezt? Ettől csak gyanús leszel. Szóval csinos?

Az utolsó szava kivágta nálam a biztosítékot. Miért lovagol ezen? Miért olyan fontos ez? Pontosan tudtam, miért, hiszen ismertem Alexet. De tulajdonképpen miért érdekel engem, mit gondol Alex Amyről? Miért érdekel, ha megdugja az asszisztensem, ha én úgysem fogom? Azért, te barom, mert te is akarod őt.

– Látod, cseszd meg! Neked ez az első kérdésed: csinos? – gúnyolódtam. – Ha meg akarod húzni, az irodában hagytam, keresd meg – csattantam fel. – Biztos az eseted lesz – halkultam el.

– Beléd meg mi a fene ütött? Rossz napod volt? Nem mondtam semmi rosszat – mentegetőzött.

Csak gondoltál. Nekem ez is pont elég.

– Most miért duzzogsz? Rajtam vered el a port, mert szar napod van? – vetette hátra magát a székén.

Kezdett lassan leesni, hogy gyerekesen viselkedem. Kapd össze magad, Matt!

– Már megbocsáss, de pont olyan vagy, mint én, mikor kimarad egy jó dugás – kortyolt zavarában a vízébe. Na, basszus! 1-0 oda. Ráhibázott.

– Ne haragudj! – fújam ki a levegőt. – Nem sokat aludtam.

És ez még igaz is. Mióta ez a nő belépett az életembe, éjjel is kísértett. Alex viszont nem tehet semmiről, és nem is tett semmi rosszat. Egyelőre… Tulajdonképpen nem is érettem magam. Mit görcsölök? Semmi nem történt és nem is fog.

– Megint a rémálmok? – érdeklődött aggodalmas arckifejezéssel.

– Nem igazán.

Hazudhatnám, hogy sok a munka…

– Az előző kérdésedre válaszolva, a lány… nos, úgy tűnik, bevált. Eddig – tettem hozzá.

– Bővebben? – vonta fel a szemöldökét. – Már ne sértődj meg, de úgy érzem, dugdosod előlem. Félted tőlem? Ha igazam van, akkor neked nagyon is bejön a kicsike – élcelődött velem.

– Oké, látom, úgy sem szállsz le rólam. Összegzem: okos, éles eszű, tehetséges, jó megérzésekkel megáldott, talpraesett, ráadásul gyönyörű, aki nem riad meg senkitől és semmitől, még tőlem sem – hadartam el egy szuszra.

Az arcára fagyott az utolsó mosolya, majd megszólalt.

– Gyönyörű? Te azt mondtad, gyönyörű?

A szemeimet forgattam. Annyira tudtam.

– Lehet rám sok mindent mondani, de vak nem vagyok – bosszankodtam.

– És mit értesz azon, hogy nem riad meg tőled?

Mély levegőt vettem. Mégis, kinek meséljem el, ha nem neki… végül is a legjobb barátom. Tényleg furán viselkedem.

– Határozott és konok. Bármi áron ragaszkodik az elveihez. Nem fél visszavágni – bazsalyogtam, mert eszembe jutott egy-egy merénylete ellenem. – A mosolya és a szeme a gyengém – már a gondolattól az egekbe szökött a pulzusom. Upsz, ez egy kicsit több információ volt, mint amit szerettem volna megosztani. Zavarba jöttem és a torkom köszörülve kortyoltam bele a vizembe. Idegesen pillantottam körbe. Nem néztem Alexre, féltem, mit látnék. Kerültem a tekintetét.

– Oké – szaladt fel a szemöldöke és dőlt hátra a székén. – Nézd, Matt, én látom, milyen nehéz ez neked. Szinte ordít, hogy szeretnél róla beszélni, de leláncoltad a kapukat. Ha nem engeded felszínre törni az érzelmeid, a leglehetetlenebb pillanatban fognak kirobbanni – bölcselkedett.

Mit mondhatnék? Azt, hogy állandóan áll a farkam, mióta ez a nő fel s alá libeg előttem az irodában? Valljam be, hogy szinte már a rögeszmémmé vált? Na, azt már nem! Még neki sem. Tudom, mit mondana.

– Nem gondolkodtál még az újrakezdésen?

– Nekem ebben az életben nincs olyan. Még ma is rémálmaim vannak a bűntudat miatt. Nem érdemlem meg – hunytam le hosszan a szemem. Martint láttam.

– De ugye nem vagy vele bunkó?

– Kivel? Ja! Már nem. Vagyis de. Csak néha. Időnként. Előfordul – hebegtem-habogtam. Úgy bólogatott, mint annak idején a pszichiáterem, mikor azt hitte, mindent ért. Senki nem ért itt semmit.

– Voltál már a temetőben? – sandított felém. Hangosan felnyögtem. A másik kedvenc témája.

– Ne kezdd ezt újra – fészkelődtem a széken.

– Martin sosem hibáztatott téged.

– Honnan is tudhatnánk… Az élet nem igazságos. Nem beszélhetnénk valami másról? – préseltem ki a fogaim közt.

– Szóval tetszik neked az asszisztensed – kanyarodott vissza.

Mi ez, valami pingpongmeccs? Ha nem az egyik téma, akkor a másik? Tényleg csak ez a két dolog van a világon, amiről beszélhetünk? Vetettem felé egy szúrós pillantást, mire védekezőn felemelte a kezét.